Zoran Knežev azok közé az emberek közé tartozik, akik szeretik szülővárosukat. A szépérzésű újvidékiek többségéhez hasonlóan élénken emlékszik még azokra az időkre, amikor az általános iskolákban senki sem kérdezett rá arra, hogy ki a magyar, a szlovák, vagy a román, valamint amikor az újvidéki gyalogjárdákon akár még kerékpárt tolva is elfértünk egymás mellett.
Fotó: Dávid Csilla
Függetlenül a város évtizedekig tartó, folyamatos lezüllesztésétől, Zoran Knežev nem ábrándult ki Újvidékből, továbbra is közelinek érzi a várost, és nem azon töri a fejét, hogy miként lehetne-kellene megszökni. Hamarosan megjelenő, Idegenfogalmi útvezető a régi Újvidéken (Turistički vodič kroz stari Novi Sad) című könyvének sorai között megírta mindazt, amire – szerinte – nem lett volna szüksége a városnak, egy átfogó képet próbál nyújtani mindazokról a „fejlesztés” álarca alatt végbevitt változásokról, amelyek az elmúlt időszakot, leginkább a második világháború utáni periódust jellemzik. Polgártársunkat a Podbara városnegyed talán leghangulatosabb részében, a Zemljane ćuprije utcában kerestük fel. Családi házukban kis irodát rendezett be magának:
– A cirill betűs kötetben olyasmi lát majd napvilágot, ami mostanáig még nem került bele egy könyvbe se; 660 régi fotó és képeslap olyan módon összehangolva, amely talán a könyv címének módosítására is okot adhatna. Az összeállítást címezhettem volna talán úgy is, hogy Útvezető a régi Újvidéken, hiszen inkább az újvidékiek számára íródott, mintsem a turisták számára. Mivel azonban idegeneknek is segítséget nyújthat, a címbe mégis bekerült az idegenforgalmi elnevezés is. Az ötletem az volt, hogy Újvidéket úgy mutassam be, amilyen az valaha volt. Azt az arcát, amelyik többé már nem létezik. Megmagyarázom a Péterváradi Sánc létrejöttének körülményeit, miért pont itt és akkor, kitérünk a történelem során végbement, szerintem öt városrombolási időszakra is. Kezdve 1849-től, amikor az ágyúzás után a város teljesen megváltozott, kétharmada eltűnt, egészen a mostani, időszerű történésekig. Kissé ironikus módon fogalmazok olyankor, amikor a szerintem hátrányos, városfejlesztési mozzanatokról írok, például a valamikori Október 23-a sugárútnak (ma Felszabadulás) nevezett, sehonnan sehova nem vezető útvonal kiépítéséről szólok. Tervszerűtlenül építették, több mint 60 házat kellett lebontani miatta, indokolatlanul keresztülvágták vele a város régi, magyarok lakta magját. A Szabadság hídba torkollik, amely szintén nem vezet sehova. A sugárutat építhették volna ott is, ahol most az Európa sugárút van, és akkor nem kellett volna lerombolni azt a sok régi épületet, nem kellett volna felszámolni, félbevágni sok régi utcát. Értelmetlenül kettévágták a várost. Írok arról is, hogy mi történt a város szívében építészeti téren, arról, hogy a főtérre vezető utca most zsákutca – ilyesmire nincs példa Európában. A terekre vezető utcák mindenhol nyitottak, az is indokolatlan, hogy két tér, a Szabadság tér és a Színház tér egymásba nyílnak. A Szerb Nemzeti Színház építése miatt nagyon sok épületet leromboltak, őrültség volt olyan építményeket is eltüntetni, amelyek különös történelmi jelentőségűek. Kitérek arra is, hogy mi történik Újvidéken az építkezés terén manapság, a könyvben lényegében felsorolom mindazt, ami volt, de ma már nincs – meséli a szerző.
Meggyőződése, hogy a valódi városrombolási folyamat a második világháborús felszabadulás után, a szentháromság szobor eltüntetésével kezdődött. Mai szemszögből szemlélve értelmetlen dolgokat műveltek a várostervezők.
– Számunkra többé nem érzékelhető az a városhangulat, amelyre szüleink, vagy az ő szüleik még emlékeznek. A könyv tankönyvként szolgálhat bármely család számára, tankönyv arról, hogy hogyan nem kellene tervezni és építkezni. Széles látókörű kötetről beszélünk, nemcsak a szerb népről van szó benne, hanem mindenkiről. Láthatjuk például a belvárosi, református templom fotóját 1906-ból, mindegyik itt élő nép helyet kapott a kötetben. Éreztetem az olvasóval azt, hogyan lüktetett a város 50, 100 vagy 150 évvel ezelőtt, hogy elődeink mennyi erőt fektettek be a talán még most is legszebb, Duna menti település kiépítésébe – magyarázta Zoran Knežev, aki attól tart, hogy ha a „városfejlesztés” az eddigi ütemben folytatódik, akkor hamarosan a Péterváradi váron kívül más emlékünk nem marad… Esetleg még azt is „újjáépítheti” majd valaki.
A könyvbemutató december 10-én 19 órakor lesz a Vajdasági Múzeumban. A második kiadás már latin betűs írásmóddal kerül ki a nyomdából. Az sem kizárt, hogy a könyv német, kínai, orosz, esetleg magyar nyelven is megjelenik majd.
********
Zoran Knežev születésnapja február elsejére esik, jelképes dátum (Újvidék város napja), talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Újvidék történelmével kezdjen foglalkozni.
– Itt jártam ki az összes iskolámat, sajnálom, hogy most, amikor a Futaki úti piactól elgyalogolok a Halpiacig, megtörténik, hogy éppen nem találkozom ismerőssel. Ez a mondat elegendő ahhoz, hogy mások is megérezzék azt, hogyan érzem magam. Városunk többé nem az, ami volt 30–40 évvel ezelőtt, amikor még mindannyian csak egyszerű, újvidéki, vajdasági életünket éltük. Újvidék multikulturalizmusának vége, javíthatnánk a helyzeten, ha erre már az óvodában felhívnánk a gyermekek figyelmét. Remélem, hogy az őrület hamarosan elmúlik, és hogy úgy élhetünk majd, mint régen, mint ahogy a normális világban élnek – reméli a hamarosan megjelenő kiadvány szerzője.
Nyitókép: Fotó: Dávid Csilla
