Tito marsall hősfiú a pokoltól is megvéd bennünket, ökölbe szorított kézzel, emelt fővel, bátran előretörünk – üzente az induló már a második világháború ideje alatt is a népfelszabadító harcosoknak. Vladimir Nazor szövege az elkövetkező évtizedekben nemzedékek fülébe vésődött be, azoknak, akik manapság „önszántukból” engedik át bevételük egytizedét az ország megsegítésére, és akik ifjú korukban egy teljesen másmilyen haza reményében építettek fáradhatatlanul. A Néphadsereg stadionjában a szletteken, virágokkal a hajukba fonva, vörös zászlót lobogtatva, tiszta szívből örültek, ünnepelték az ifjúságot, egy pillanatig sem kételkedve abban, hogy idős korukban a Haza viszonozza majd odaadó szeretetüket. Most is könny szökik a szemükbe, ha valahol, a hajnali bevásárláskor valamelyik sorban álló sorstársuk mobiltelefonjából felcsendül a dallam...
Ezúttal csak pár mondatban térünk ki arra, hogy a hivatalos történelem szerint ki is volt az az ember, aki a múlt évszázad második felében, csaknem négy évtizeden keresztül sziklaszilárdan meghatározta a térségünkben élő népek sorsát, és akinek távozásakor azok szinte azonnal egymás torkának ugrottak.
Josip Broz Tito 1892-ben született a ma Horvátország területén lévő Kumrovec faluban, hithű kommunistaként harcolt mind a két világháborúban, mind a kettőben megsebesült. 1941 és 1980 között, május 4-én bekövetkezett haláláig állt előbb a népfelszabadítók, majd az általa és bajtársai által megálmodott, szocialista önigazgatású Jugoszlávia élén. Vigyázott rá, mint jó édesapa a családjára, a gyerekeknek nem engedte meg, hogy egy tábla csokoládé miatt összemarakodjanak. Gondot viselt arról, hogy mindenkinek jusson, ha nem is annyi, amennyit szeretett volna, de objektív szemlélőszögből tekintve, elegendő csokoládé.
Aki morgott, arra a nevelőemberei rászóltak. Azt, aki jobban morgott, megdorgáltatta. Azért, aki nagyon morgott, autót küldött, és a már említett nevelőemberei elvitték… Esetenként vissza se hozták. Akármilyen módon is nevelte gyermekeit, ma már a legkevésbé elfogult történelemírók számára is vitathatatlan tény, hogy azok jól tanultak az iskolában, szorgalmasak és sikeresek voltak az élet minden területén.
Nos, a Marsall pontosan négy évtizede nincs velünk, négy évtizede nem óv bennünket másoktól, és ami a legnagyobb baj, önmagunk poklától sem. Negyven éve fejetlenül próbálkozunk jobbak, okosabbak, nagyobbak lenni őseinktől, időközben annyi pokolszagú őrületbe sodortuk bele magunkat, hogy a felsorolás lexikont igényelne.
Broz távozása után a mai napig akadnak olyanok, akik mézes szóval vagy könyökölve szeretnének a helyébe lépni, személyének siker-, illetve népszerűségi mutatói azonban megközelíthetetlenek bárki számára. Elismerve kisugárzó karizmáját ma már tudjuk, hogy természetesen nem ő volt az, aki táltosként megigézte gyermekeit, hanem az akkori gondolkodásmód, az akkori világmodell és az akkori „politikai piac” megkívánta egy hozzá hasonló „brand” domináló jelenlétét.
A népnek szüksége volt egy, még a mennyországban is csak miattuk aggódó vezérre. Ő volt az, aki a legügyesebben játszott, ő volt a legszerencsésebb versenytársai közül, így ő maradhatott meg a trónon. Manapság, amikor mindenki okosabb mindenkinél, amikor mindenki erősebb és jobb bárkinél, manapság, amikor a szerénységet a környezet már az óvodában kiöli a fiatalokból, megjelenhetne a színtéren maga a Messiás is, azt se becsülnénk. Kinevetnénk, kigúnyolnánk, végül pedig leváltanánk. Holott mi, a mai világ elkényelmesedett, elpuhult, eléletképtelenedett selyemgyerekei vagyunk azok, akik röhejesen eltörpülünk Broz és harcostársai, vagy Alija Sirotanović, és a munkát jutalomként megélő elvtársai mellett. Tito személyének világra szóló üzenete volt, ezt az üzenetet a „régi iskola neveltjei” ma is érzik lelkükben. Manapság sajnos nincs meg a kellő szövegkörnyezet egy új, Tito-fajtájú szó beiktatásához, nem is lesz meg soha többé, pontosabban mindaddig, ameddig Világunk olyan formában működik, amilyenben azt az új évezredben megszoktuk.
