A szabadkai származású, de magát vérbeli csantavérinek mondó Nikolić Anton (a településen csak tanító bácsi) összesen negyvenhárom évet töltött a tanári pályán. A Szabadkai Pedagógiai Főiskola befejezése után, 1975 novemberében – mindössze húszévesen, óriási ambícióval – kezdett el dolgozni a csantavéri iskolában szerbtanárként. Elmondása szerint, ha visszamehetne az időben, akkor sem döntene másképp, hiszen mint hangsúlyozta: a tanári hivatás az egyik legnemesebb dolog a világon. A tanító bácsi sok évtizedes pályafutása során rengeteg generációt nevelt már fel. Igyekezett mindig a legjobb tudása szerint nemcsak oktatni, de nevelni is. Folyamatosan részt vett a falu kulturális életének szervezésében és a Csantavéri Újság szerkesztésében is immár huszonöt éve.
Mindössze húszéves volt, amikor a tanári pályára lépett. Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra?
– Amikor Csantavérre kerültem, nagyon furcsa volt számomra, hogy ebben a faluban csak magyarul beszélnek. Szabadkai származásúként megszoktam, hogy kétnyelvű környezetben élek, és szinte alapvető dolognak számított, hogy a mindennapokban mindkét nyelvet használnom kell. A tanári pályám megkezdésekor nagyon érdekesnek találtam, hogy legelőször nyolcadik osztályos diákokat kellett tanítanom. Pusztán öt év korkülönbség volt közöttünk, de szerencsére hamar megtaláltam velük a közös hangot. Szerb nyelvet tanítani egy magyarlakta településen nagy kihívás volt számomra. Úgy éreztem, nagy fába vágtam a fejszémet. Eleinte nagyon merev tanterveink voltak, a könyvekben levő szövegekről nem is beszélve, én azonban folyamatosan próbáltam kicsit kilépni a komfortzónámból, és másként megközelíteni az oktatási módszereket. Igyekeztem inkább a köznyelvet, a mindennapi beszédet a középpontba helyezni. 1979-ben költöztem végleg Csantavérre. Azóta is itt élek. Ha valaki megkérdezi, hova valósi vagyok, én mindig csantavérinek mondom magam.
Milyenek a tapasztalatai a szerb nyelv oktatása terén?
– Hosszú ideig a szerb nyelv oktatásának a programjával az volt a baj, hogy nem volt kommunikációszemléletű, pedig kulcsfontosságú, hogy a tanítást olyan szintre juttassuk el, hogy a diák kommunikációs készsége kialakuljon. Tehát a magyar gyerek bátran beszéljen, használja a gyakorlatban a szerb nyelvet, még ha nem is feltétlenül helyesen. Ám miközben beszél, „ragad rá” újabb szó, újabb nyelvi fordulat. Sok magyar diák fél attól, hogy nem tudja elég jól kifejezni magát szerbül, és esetleg gúnyolódás tárgyává válik, ezért inkább nem is szólal meg. Önbizalom és kiállás kell hozzá, hogy azt, amit tudunk, használjuk, mert ha nem, nem is tudunk rá építeni. Minden nyelvet csak a gyakorlással lehet megtanulni.
Ön hogyan próbálta motiválni vagy ösztönözni a diákjait, hogy megszólaljanak szerbül?
– Számos alkalommal vittem őket olyan helyszínekre kirándulni, ahol többségében szerb nyelvű lakosok élnek. Emlékszem, egyszer egy tanulóm azt mondta egy tíznapos kirándulás után, hogy ez alatt az idő alatt majdnem több szót, illetve kifejezést megtanult, mint az iskolában egy év alatt. De miért? Azért, mert rá volt kényszerülve, hogy megszólaljon. Ha játszani akart egy ott élő kortársával, használnia kellett a szerb nyelvet. Olyankor nem a helyes beszéd volt a lényeg, hanem hogy a gyermek meg mert szólalni. Fontos rábírni őket arra, hogy beszélgetésbe kezdjenek, mindenféle félelem nélkül.
Önnek milyen tanítási módszerei voltak?
– Mivel szerettem és még a mai napig is szeretem a színjátszást, így sokszor felhasználtam a drámapedagógia módszereit és eszközeit a tanítási órák során. Fontos a gyermek érdeklődésének a felkeltése. Annak idején rengeteg képregénnyel örvendeztettem meg a kisdiákokat. Amellett, hogy érdekesnek találták, közben még a nyelvet is gyakorolták. Meséket olvastunk vagy néztünk, ami úgyszintén tudott színesíteni egy órát, ugyanúgy, mint a filmek, sorozatok vagy rajzfilmek. Mindig is nagyra becsültem a csoportmunkát, hiszen olyankor aktivizálni tudtam a gyerekeket. Igyekeztem mindenkit bevonni a munkába, ugyanis nem tartom jó ötletnek, ha mindig csak ugyanazokat a diákokat szólítjuk fel. Manapság pedig a lehetőségek tárháza van előttünk a modern technikai eszközök megjelenésével, amivel még inkább motiválni tudjuk a tanulókat. Én próbáltam mindenkivel igazságos lenni, a törekvést mindig nagyra becsültem.
A régi szép idők emlékére
Egy szerbtanárnak csak szerbül kell beszélnie órán?
– Jó volna, ha egy szerbtanár szerbül beszélne órán, az azonban valamikor ellenhatást is kiválthat a diákokban. Legfőképp akkor, ha komolyabb és nehezebb témákat érintünk, amit még néha a saját anyanyelvükön is nehezen tudnak megérteni. Én valójában mindkét nyelvet használtam a tanítási órák alkalmával. Az utóbbi években meglehetősen sokat változott a tanterv, és a jelenlegi fiatal szerbtanárok már egészen új metodológiával dolgoznak, ami végtelenül ígéretesnek tűnik, hiszen nagyobb hangsúlyt fektetnek a mindennapi beszéd középpontba helyezésére. Úgy gondolom, hogy ezzel a módszerrel sokkal jobb eredményeket fognak elérni a diákok körében.
Hogyan foglalná össze az elmúlt negyvenhárom évnyi tanári pályafutását?
– Mint említettem, nem könnyű tantárgyat választottam ki magamnak, ennek ellenére nagyon szerettem tanítani, a gyerekek közt lenni. Nemcsak oktatni, de nevelni is próbáltam a diákjaimat, hiszen ha kikerülnek a nagyvilágba, fontos, hogy legyen szívük, empátiájuk. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy a tanári pályát választottam hivatásomnak. Ma sem döntenék másképp. A negyvenhárom év alatt sosem esett nehezemre bemenni az iskolába. Ha jó, ha rossz napom volt, a gyerekek mindig felvidítottak. Úgy gondolom, a világ egyik legnemesebb hivatását választottam magamnak. Ezernyi élménnyel, tapasztalattal, sikerélménnyel gazdagodtam, amit örökké a szívembe zártam.
Nyitókép: Az első generáció tanulói 1975-ben
