Hét éve, 2015. szeptember 1-je óta érvényes A magyar helyesírás szabályainak 12. kiadása. Rovatunknak rendszeresen szolgáltatnak témát az akkor megismert új szabályok, az „évforduló” pedig alkalmat nyújt ahhoz, hogy számba vegyük, tapasztalatunk szerint mely változások rögzülnek a gyakorlatban a többinél nehezebben, vagyis melyek azok, amelyeknek a széles körű elterjedéséhez hét év sem bizonyult elegendőnek.
Kezdjük a szép és nagy példákkal – szó szerint a szép vagy nagy előtagú kifejezésekkel, pl. szép számú, nagy méretű. Mint tudjuk, a jelentésváltozás általában egybeírást indokol, és e szempont alapján az új szabályozás jó néhány olyan szókapcsolatot különválasztott, amelyeket korábban egy szóként kezeltünk. Az eljárás logikus, a gyakorlatban ugyanakkor meglehetősen nehéz észben tartani, hogy mely szerkezeteket érinti a változás. Nagy előtaggal: nagy fokú, nagy méretű, nagyratörő (a régi írásmód: *nagyfokú, *nagyméretű, *nagyra törő). Nem változott a helyesírása a nagyszámú (sok), nagy számú (nagy számmal jellemezhető), nagymértékű, nagymértékben és a nagyarányú szónak. Szép előtaggal: szép számú (a régi írásmód: *szépszámú). Nem változott a helyesírása a szép számban szerkezetnek. Ezeken kívül persze akad még jó néhány példa ezzel a két jelzővel, a felsoroltakat azért emeltük ki, mert vagy a megváltozott helyesírású szavak között tartjuk számon, vagy azokhoz hasonló hangzásúak, jelentésűek. Ennyi példa már elegendő is ahhoz, hogy az ember elbizonytalanodjon „éles helyzetben”, nem beszélve arról, hogy az analógia sem mindig működik: a sok szó szinonimájaként mondhatjuk azt, hogy szép számú – különírva, hiszen nincs jelentésváltozás –, illetve azt, hogy nagyszámú – egybeírva, itt ugyanis már jelentésváltozás következik be a különírt alakhoz képest (nagy számú – nagy számmal jellemezhető, pl. nagy számú cipő).
A fönti példákban többé-kevésbé tetten érhető a jelentésváltozás mint indok az egybeírásra, ám a következő esetben ez a logika cserben hagy bennünket. Vagy *cserbenhagy? A cserben hagy közkeletű kifejezés jelentése: bajban, kellemetlen helyzetben hagy valakit. Mint ismeretes, az efféle helyzet jellemzésére szolgáló állandósult szókapcsolatok nagy része a bőripar, a tímárok, cserzővargák szaknyelvéből származik: cserben hagy, pácban van, nyakig benne marad a pácban, benne van a csávában. A csáva vagy pác a bőr kikészítéséhez használt lúgos lé, amelyben az állati bőröket áztatták, puhították. A csávázólé akár még leforrázott kutyaürüléket is tartalmazott, ezért undorító dolog lehetett érintkezni a rendkívül büdös, kellemetlen szagú folyadékkal, így válhatott átvitt értelemben a megaláztatás, kínos helyzet kifejezőjévé. A cserlé a cserfa vízbe áztatott kérgének savas leve, amelyet a földbe ásott gödörbe töltöttek, és ebben áztak hetekig, sőt hónapokig az állatbőrök, majd azokat hosszú szárú fogókkal próbálták meg kivenni a gödörből, és előfordult, hogy az alján levő utolsó bőrdarabok a cser(lé)ben maradtak, szó szerint a cserben hagyták őket, ezáltal teljesen tönkrementek. E hosszú bevezetőből leszűrhetjük, hogy a cserlére utaló mai frazémánk kétségkívül átvitt értelmű, azaz nem szó szerint kell érteni. A szabályzat 11. kiadásában ennek megfelelően egybeírva szerepelt (*cserbenhagy). A 12. kiadás szerint azonban különírandó: cserben hagy, cserben hagyni, cserben hagyás. Csupán a cserbenhagyásos gázolás kifejezést kell egybeírni (amit a két képző indokol), illetve a cserbenhagyó főnevet. A különírásra az új szabályzat 106. pontja ad(hat) magyarázatot: „A raggal jelölt tárgyas, határozós, valamint a birtokos jelzős kapcsolatok tagjait általában különírjuk egymástól.” Például: főtengelyt esztergál, klímát szerel, földre hull, jutalomra érdemes, külföldre utazik, vizsgára előkészít. „Ha azonban a jelölt tárgyas, határozós és a személyjellel ellátott birtokos jelzős kapcsolatnak a jelentése más, mint az előtag és az utótag jelentésének együttese, akkor egybeírjuk őket.” Például: egyetért, helytáll, idejétmúlt, jótáll, ágrólszakadt, semmirekellő, tagbaszakadt, tökkelütött, bolondokháza, istennyila, vásárfia. Ez alapján utóbbi kategóriába sorolnánk a cserben hagy szókapcsolatot, amelyet így továbbra is egybeírnánk. A 12. kiadás azonban az előbbi szempontot helyezve előtérbe, a különírást javasolja, amit kénytelenek vagyunk elfogadni.
Hogy ezután valami biztosat is mondjunk, kijelenthetjük, hogy a számon- előtag esetében befejeződött az igekötővé válás folyamata, most már ennek megfelelően kezeli a helyesírás, így a korábbi *számon kér, *számon tart forma helyett az egybeírás a helyes: számonkér, számontart. Értelemszerűen a képzett alakokban ugyancsak így járunk el: számonkérés, számonkérve, számonkérő, számontartás, számontartva, számontartó.
A felsoroltakon kívül az egyidőben – egy időben szó, illetve szókapcsolat írásmódjában szintén bizonytalanság tapasztalható. A korábbi szabályozás nem tett különbséget a ’valaha’, valamint az ’azonos időben’ jelentésű alakok között, mindkettőt külön kellett írni. Az újabb szabályozás már másképp vélekedik: egy időben = azonos időben; egyidőben = valaha, valamikor. A bizonytalanság ez esetben szokatlan módon úgy nyilvánul meg, mintha elfelejtettük volna a különírt alakot, és gyakran mindkét jelentésben az egybeírás fordul elő.
Hogy miért éppen ezeket a példákat vettük ma sorra? Azért, mert még egy gyakorló lektor asztala előtt is a kitűzött cédulán egy kivételével éppen ezek szerepelnek mint olyan megváltozott helyesírású szavak, amelyeknek a megjegyzése a napi előfordulásuk ellenére is embert próbáló feladat…
