Egy ideje figyelem a környezetemben élő és mozgó emberek, gyerekek, fiatalok és felnőttek viselkedését. Ez különösen a munkahelyemre vonatkozik, az iskolára, ahol dolgozom, a szomszédságomban élő fiatalokra, akikkel nap mint nap találkozom az utcán. Amikor például belépek az iskolába, a folyosón szembejövő huszonpár gyerekből egy-két gyerek köszön, sőt nemegyszer megtörténik, hogy a köszönésemre sem kapok választ tőlük. Sajnos hasonló a helyzet a szüleik körében is, akik ügyintézés miatt lépnek be az iskolába köszönés nélkül, sőt vannak pedagógusok is, akiknek nem fontos a köszönés. Úgy tűnik, hogy valahol útközben, a modern életvitel közepette, elveszett egy alapvető jó szokásunk, a viselkedéskultúrának egyik alapvető és fontos eleme: a köszönés.
Feltehetik a kérdést, hogy miért is kell foglalkozni a köszönéssel, pontosabban annak hiányával. Köszönni nemcsak illemből kell, hanem azért is, mert az az emberi kommunikáció része, a kapcsolatfelvételnek a legelső lépése és követelménye. Általában, amikor emberek találkoznak, interakcióra kerül sor, amelynek során a viselkedéstudatos reflexió belül, automatikusan játszódik le, és a viselkedés hátterében bonyolult pszichikus folyamatok zajlanak. Lényegében a szociálpszichológia foglalkozik többek között az emberi viselkedéssel, azzal, hogyan értékeljük és értelmezzük embertársaink viselkedését. Tudnunk kell, hogy ezt az interakciós folyamatot, amilyen a köszönés, a kultúra szabályozza, így társas ismeretekre és jártasságokra van szükség. A köszönést is a társadalmi érintkezés, a másokkal való viselkedés szabályainak koronként változó összessége, valamint kultúrközösségenként az illem szabályozza, illetve benne foglaltatik a jó modor, a figyelmesség, az udvariasság, a mások iránti tapintat is.
Az emberi kommunikációnak viselkedéstechnikai elemei is vannak, amelyek lehetnek aktívak, olyan elemek, amelyeknek megnyilvánulásához cselekvő közreműködésünkre van szükség, és lehetnek passzív elemek, amelyek cselekvő közreműködésünk nélkül is jellemzik ismereteink színvonalát. Az aktív elemek közé tartozik a köszönés, a tegezéssel, magázással, kézfogással, megszólítással, bemutatkozással, bemutatással, társalgással, beszédmodorral stb. együtt.
A köszönést is, mint nagyon sok minden mást az életünkben, tanuljuk, tanulással sajátítjuk el. Elsődlegesen a családban, ahonnan a viselkedéskultúra alapjait sajátítják el gyermekeink, amit a későbbiekben a tanügyi intézmények megerősítenek, korrigálnak, fejlesztenek.
A köszönés tanításával foglalkozó pedagógusok szerint a köszönés tanítása a nyelvi kommunikációs területhez tartozik, és gyakran kapcsolódik a megszólítás és a bemutatkozás tanításához vagy ezen szövegtípusok gyakorlásához. A köszönés tanítása három szakaszra bontható: első a köszönésre vonatkozó legfontosabb illemszabályok ismertetése, második a nyelvi formák tanulása, harmadik az illemtudó köszönés gyakorlása mindennapi helyzetekben. A köszönést a családban, az utcán, az óvodában, iskolában stb., tehát mindenhol gyakorolni kell.
Tulajdonképpen meg kell tanulniuk a gyerekeinknek, hogy valójában mindenkinek, még az ismeretlen gyermeknek is vissza kell köszönnie, és ezt kell tennie még akkor is, ha haragszik valakire.
Azokat a gyerekeket, tanulókat, akik nem szoktak élni ezzel a jó szokással, akik nem szoktak köszönni (visszaköszönni), a szülőnek, óvónőnek, tanítónak kell figyelmeztetnie a visszaköszönésre. „Ha egy tanulótársának vagy tanítójának nem köszön a tanuló, a tanító előköszönéssel késztesse a visszaköszönésre. A társainak fölényesen köszönő tanulóval meg kell ismételtetni a köszönést a helyes nyelvi sémák alkalmazásával és halk hangerővel.”
Azon is el kell gondolkodni, hogy mi történik, milyen csoportfolyamatok vannak egy-egy intézményben, amennyiben nem ilyen kommunikációs hiányosságok jelentkeznek, hisz a definíció szerint is „a köszönés a kommunikáció egy formája, melynek során emberek szándékoltan egymás tudtára hozzák jelenlétüket, figyelmet mutatnak, és egyben valamilyen emberközi viszonyt fejeznek ki (általában szívélyest, például tisztelet, barátság, szeretet, hódolat)”.
A köszönés hiánya a tisztelet, a megbecsülés hiányát, a negatív hozzáállást is jelentheti, nemcsak egy-egy személy, hanem az iskola mint intézmény, az intézményt jelképező személyek iránt is. Ugyanakkor a nevelési folyamatok hiányosságára is rámutathat. Mert nevelni annyit jelent, mint elvárni. De előtte, mivel a köszönést is tanuljuk, példát is kell adni nekik. Elsősorban azon személyek példamutatására van szükség, akikkel a gyerekeknek pozitív érzelmi viszonyuk van, akikkel azonosulnak az alapvető értékek és viselkedési szabályok és szokások elsajátításakor.
Ezek szerint nekünk, felnőtteknek kell elsősorban példát mutatnunk, és bármennyire is nehezünkre esik, meg is kell követelni – ebben az esetben – találkozáskor a köszönést.
Források:
Tánczos Ibolya: A tanulás tervezése és irányítása a nyelvi, irodalmi és kommunikációs nevelési programban. OPI, Bp., 1985.
Hegyi Zsuzsanna: Viselkedéskultúra. OKJ, etk.pte.hu.
