Az ismeretlenségtől a címoldalakig

Szántó Zoltán, horgászrovatunk akkori szerkesztője egyszer arra az ötletre jutott, jó volna a gyerekekkel élménybeszámolókat íratni, mert ez jót mutatna a lapban. Megtörtént. Szép számmal érkeztek írások, volt miből válogatni, a díjak elosztásáról nem volt könnyű dönteni. Különösen azért, mert nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is vették a lapot – meg a tollat is! –, és besegítettek. A zsűrizésben részt vettek a Jó Pajtás munkatársai, akiknek évtizedes tapasztalatuk volt a pajtikák íráskészségével kapcsolatban, így semmi sem futott mellékvágányra. A díjátadásra az akkor még AnDaVi névre hallgató horgásztó partján került sor. Ezt követően a regnáló főszerkesztő úgy döntött, hogy a gyerekírásoknak a gyermeklapban a helyük, és az egészet átirányította a Jó Pajtásba. Ment is ez gördülékenyen, hiszen a Pajtiban ekkor már futott a Horog névre hallgató horgászrovat.

ÍRNI JÓ, OLVASNI KELL

A Horog című rovatban nem csak a kishorgászok írásai jelentek meg. Halismertetőket, felszerelésbemutatókat, tudományos érdekességeket lehetett itt olvasni, olykor jeles kutatók ismeretterjesztő írásai is napvilágot láttak. A rovatban megjelenő írásokra a kisszámú tudósító sok és színvonalas írása volt jellemző. Nem egy írással pályáztak a díjakra, hanem írások sorozatával bizonyították a halfogásban való jártasságukat, a horgászáshoz való vonzódásukat, és gazdag képanyaggal bizonyították, hogy amit leírtak, az úgy is van.

További két évig ment ez így, azzal, hogy egyik-másik írást már menet közben, a zárórendezvényt megelőzően díjazták, leginkább horgászfelszereléssel, könyvvel… A zárórendezvény házigazdája egyszer a temerini Kárász Sporthorgász-egyesület volt, egyszer pedig az óbecsei Andi-tó. A következő évben a díjakat helybe vitték, a nyerteseknek lakóhelyükön adták át, ott tartott horgászrendezvény keretében. A korábbi ünnepélyes díjátadásokon ugyanis tíz-egynéhányan, legfeljebb húszan tapsoltak a díjazottnak, egy horgászrendezvényen viszont több százan. És azok is tudomást szereztek az ügyről, akik addig nem tudták, hogy ez évek óta működik.

A HOROGTÓL A LIGÁIG

Nagyjából ekkor történt – hosszan tartó folyamatról lévén szó, egy-két év se ide, se oda –, hogy több horgászegyesület is összekülönbözött a vidék akkori vízgazdájával. A rossz nyelvek szerint vele ez könnyen ment. Csakhogy ez a hajcihő a gyerekek versenyszerű horgászását lehetetlenítette el, hiszen a vízgazda bitorolta a regionális verseny jogát. A csapatvezetők ekkor gondoltak egyet, és elhatározták, hogy saját versenysorozatot hoznak létre. Erre az ötletre tucatnyi egyesület elöljárói bólintottak rá, majd a tagság is ráadta az áment. Amikor azonban az alapító okmányt fogalmazták, felmerült, hogy ennek a csoportosulásnak, a versenysorozatnak nevet kellene adni, mert nem gittegyletről van szó. Egy telefonhívásba került, melyben inkább közölték, mint kérték, hogy a liga felveszi a Jó Pajtás nevet. A gyermeklapunknak ugyanis ekkor már évek óta működő horgászrovata volt, jó kapcsolatot ápolt a kispecásokkal, és más dolga/kötelezettsége sem lett volna a közös névből adódóan, mint hogy tudósítson a versenysorozat eseményeiről. Csemege a javából! És ennek már tíz éve…

AMIT SENKI SEM TUD

Viccként mesélik, hogy a pápa csupán három dolgot nem tud: hány női rend van, mit gondol a jezsuita, és miből élnek a ferencesek. Hogy horgászegyesületeink miből élnek, azt viszont az Isten se tudja. Ennek ellenére tizenkét egyesület megalapította a Jó Pajtás Ligát. Alapító okmány, szabályzat, versenynaptár… Azóta is működik.

Felesleges feszegetni a részleteket, hiszen a körülmények hatására – rossz időjárás, kedvezőtlen vízállás, részvételi gondok… – olykor módosítani kellett a dolgokat. Csakhogy a csapatvezetőknek ez nem okozott problémát, mindig könnyen találtak áthidaló megoldásokat, kötöttek kompromisszumokat, és nagy ritkán morogva is beleegyeztek, mert az ügy fontosabb volt a részleteknél. Ha egyszer a Jó Pajtás Liga vívmányait elemzi az utókor, akkor elsőként azzal kell foglalkoznia, hogy a csapatvezetők ilyen példát mutattak. Ennek egyenes következménye lett, hogy a tíz versenyidény negyven-egynéhány versenyének ki tudja hány száz résztvevője között egyetlenegyszer sem pattant ki konfliktus. Tud valaki hasonlóról? Ha igen, akkor meghallgatjuk. Ha nem, akkor szívesen elmondjuk. Nem vagyunk lélekbúvárok, elemezni nem tudjuk, de láttuk, hogyan működik. Mint ahogy az is szembeötlő, hogy a lányok egyenrangúan versenyeznek a fiúkkal, és olykor el is porolják őket. Semmi gendermaszlag, hiszen régóta vannak olimpiai versenyszámok.

A versenysorozat sok sikeres ötletének egyike – mondjuk így – az idegenlégiósok alkalmazása. Gyakori eset ugyanis, hogy egyik-másik helységnek nincs horgászegyesülete – vagy ami gyakoribb: van, de nem működik –, a gyerekek viszont versenyeznének. Ilyenkor a jól működő egyesület felkarolja ezeket a gyerekeket – persze, a felnőttek segítségét is elfogadja –, és versenyezteti, utaztatja őket, foglalkozik velük. Csak futólag és a teljesség igénye nélkül mondjuk, hogy a szajániaknál előfordulnak töröktopolyaiak, padéiak, hódegyháziak…, a törökbecseieknél versenyeztek beodraiak, a temerinieknél újvidékiek, az elemérieknél nagybecskerekiek, a palicsiaknál szabadkaiak, csantavériek… A földrajzról máskor bővebben. A kérdés: honnan futja a kis horgászegyesületeknek minderre?

A HORGÁSZÁS KÖLTSÉGES, DE MEGÉRI

Már biztosan mondtuk, és talán meg is írtuk, de kötelező megismételni: a horgászás a legtömegesebb hobbisztikus tevékenység a világon, és a második legköltségesebb kedvtelési tevékenység… Felesleges kihagyva.

Egy árva mondat erejéig sem vagyunk kíváncsiak azoknak az (ellen)véleményére, akik arról regélnének: „…bezzeg a mi időnkben…” A horgászás (h)őskora, amikor egy szál bambusszal, maréknyi gyurmával meg tucatnyi gilisztával vonultunk a vízpartra, és betegre fogtuk magunkat mindenféle hallal… az régen a múlté. És ez sokkal inkább a mesékben él, mint ahogy egykoron vala.

Műkedvelői szinten versenyszerűen horgászni nem lehet, ez költséges tevékenység. Az alap- és a kiegészítő felszerelés drága, az etetőanyagok úgyszintén, a csalik nemkülönben. Az etetőanyagok és a csalik elfogynak, a felszerelés kopik/törik, ráadásul nemcsak a versenyen kell mindez, hanem az edzéseken is. Mert az csúcsteljesítményhez gyakorolni kell. Amikor minderről érintőlegesen beszélünk, akkor nem arról van szó, hogyan csinálják ezt valahol tőlünk távol. A versenyszerű horgászatban mi a világ élvonalába tartozunk.

A gyengébbek kedvéért mondjuk, hogy Szerbia válogatottja a közelmúltban megnyerte a világbajnokságot, a korábbi években kétszer volt egyéni világbajnokunk is. Úgyszintén a gyengébbjének mondjuk, hogy a Jó Pajtás Ligában az egyik csapatvezető Pálfi Zsolt, aki annak idején klubcsapat-világbajnokságot nyert a Zenta csapatával. Az akkori szabályok értelmében – ellentétben a maiakkal – nem hirdettek egyéni dobogósokat. Mert ha hirdettek volna, akkor két Zsolt – Pálfi meg Bővíz is – világbajnoki érmes lett volna. Na már most… A családi hagyományt követve a Jó Pajtás Ligában régóta szereplő Pálfi Patrik megnyerte az országos bajnokságot, és képviselte Szerbiát az U15-ös világbajnokságon. A rossz nyelvek szerint könnyebb volt megnyerni az országos bajnokságot, mint gyermeklapunk versenyét. Az országoson akkor 26-an versenyeztek három fordulóban, a Jó Pajtás Ligában öt forduló volt negyven-egynéhány résztvevővel.

MEGTARTANI, AMEDDIG LEHET

A gyerekek nemcsak a cipőt meg a ruházatot növik ki, hanem ezt a versenyt is. A szervezők néhány évvel ezelőtt bevezették a 14+ korosztályt. Persze, előbb-utóbb a kishorgászok ebből is ki fognak nőni. Az eltelt tíz év versenyzés során azonban azt is tapasztalni kellett, hogy egyik-másik egyesület csak addig működik, amíg van (legalább) egy személy, aki mozgásban tartja a dolgokat. És előfordult már, hogy a kulcsszemély nem győzte szusszal, ezért egyik-másik csapat olykor kihullik a versenyből.

Ugyanakkor a Facebooknak köszönhetően nyomon követhető, hogy a versenysorozat egyik-másik jeles résztvevője hova jutott. A nevekkel adósak maradunk, mert nem a személyekről, hanem a vízpart stabil világában felnőttekről van szó. Egyikük végzős a szegedi orvostudományi egyetemen; egy másik kézilabdakapus az NB I.-ben; megint egy másik profi katona, aki az ENSZ békefenntartóinál szolgál, nem mondjuk meg, hol; van, aki a korszerű fémmegmunkálási technológiák szakértője lett…

Ezek a gyerekek – ellentétben a régiekkel – a maguk idejében megkapták a megérdemelt elismerést. Tíz-egynéhány éve szerepelnek az újság hasábjain, tíz éve a címoldalakon is. És – talán éppen ezért – előre köszönnek!