Az iskolában pedagógusként a legtöbb szociokulturális hátránnyal küzdő tanulóval gyenge tanulmányi eredményük és/vagy viselkedésbeli problémáik miatt találkozom. Az osztályközösségekbe sokszor nehezen illeszkednek be, visszaszólnak a tanároknak, ha nem tetszik nekik valami, nem csinálják a feladatukat. Nap mint nap kihívást jelentenek az őket tanítóknak, hogy megpróbálják fenntartani a figyelmüket, és ne rendetlenkedjenek az órán, hogy lehetőség szerint felügyelet alatt legyenek, és a tudásuk elérje az alapszint követelményeit. Sok osztályfőnök anyagilag is támogatja őket, befizetik helyettük a színházat, megveszik nekik a füzetet, megbeszélik az időpontot a pszichológushoz. Cserébe ezek a gyerekek szeretik őket, és többnyire sikerül befejezniük az általános iskolát. Mindig vannak olyan kis hősök, akik átverekedve magukat azokon a nehézségeket, amelyeket az élet állít eléjük már ilyen kicsi korban, befejezik a középiskolát, egyetemet, munkát szereznek. Óriási energiát mozgósítva kitörnek reménytelen helyzetükből.
A szociokulturális szempontból hátrányos helyzet nem csak anyagi kérdés. Olyan, mintha a többiekkel együtt indulna a futóversenyen, de száz méterrel mögöttük, mezítláb, nagykabátban. Hátráltatja, húzza vissza a sorsa, nem engedi, hogy kihozza magából a legtöbbet, miközben látja azt is, hogy a többiek a cél felé futnak mosolyogva, a legújabb sportcipőjükben, sportruhájukban, sikert sikerre halmozva, tapsviharban.
A szociokulturális szempontból hátrányos helyzetű családok gyerekei híján vannak nemcsak a teljes értékű tápláléknak, amely nagyon fontos a fejlődő szervezet optimális működése szempontjából, hanem kevesebb lehetőség jut az inspiratív környezet kialakítására, az esztétikus és a gyerekek számára biztonságos gyerekszoba, ruházat, játékszerek megvásárlására is.
Később nincs lehetőség a különórákra, amelyek elősegíthetnék a tanulók iskolai eredményességét, és ugyanígy már kicsi kortól magukra vannak utalva a gyerekek a házi feladat elkészítésében, a tanulásban. Nehezen jutnak hozzá azokhoz a szórakozási formákhoz, amelyek a kikapcsolódást, a feltöltődést biztosíthatnák számukra, és szocializációs közösséget nyújtatnának.
Otthon a szülők az anyagi nehézségekkel való küzdés során nem tudnak érdemben foglalkozni velük, örülnek, ha van ennivaló és ruha. Ha az iskola részéről történik a megkeresés, hogy olyan problémák merültek fel, amelyek megoldásához szükséges a szülők aktív részvétele, sokszor próbálnak erőn felül segíteni, bejönnek fogadóórára, kockáztatva munkahelyüket, igyekeznek betartani a utasításokat, és reménykednek, hogy a szeretett gyereküknek „benő végre a feje lágya”.
A szegénységben élő gyerekek abban nőnek fel, hogy az élet kilátástalan, nem érdemes semmibe erőt fektetni, mert úgyis csak „túlélni” lehet, ahhoz pedig nem kell sok osztály. Máról holnapra tengődve nem tud az ember értelmes célokat kitűzni maga elé, így öröklődik a tehetetlenség a szociokulturálisan hátrányos helyzetű családokban. Nagyon nehéz ebből az ördögi körből kilépni, mert a sikerélmény kevés, ráadásul ezek a gyerekek világosan látják, milyenek az ő lehetőségeik a többiekéhez képest, ami szintén passzivitást vált ki. Ha túl nagy az akadály, akkor meg sem próbálja az egyén átlépni, márpedig az iskolában olyan adottságokat értékelünk, például a verbális készségeket, amelyek a szociokulturálisan hátrányos helyzetű gyerekek esetében általában gyengébbek. A jobb verbális képességű gyerek a kevesebb tudást is úgy képes „csomagolni”, hogy jobban értékelik őt, mint a mélyebb tudással rendelkező, de azt nehezebben kifejező diákot.
Minden nehézség ellenére nem hiányzik belőlük sem a tehetség, a kiemelkedő képesség, és ezeket feltárva, erősségeiket támogatva sokkal nagyobb eséllyel indulhatnak el az önmegvalósítás és a kibontakozás útján.
Nyitókép: Illusztráció
