Az iskolában azt tapasztalom, hogy mire a gyerekek eljutnak a felsőbb osztályokba, az alsó tagozatosokhoz képest egyre többen válnak problémás magatartású kamasszá. A szülők is meglepve veszik észre, hogy az ártatlan, tágra nyílt szemű, mindenre kíváncsi, érdeklődő és illedelmes kisgyerekükből nagyszájú vagy épp begubózó kamasz válik, akivel egy értelmes szót sem lehet váltani, minden véleményeltérésre bevágja maga mögött az ajtót. Néha véleményeltérés sem kell hozzá. Az osztályzataik rohamos romlásnak indulnak, és a legfőbb érv arra, hogy nem tanul, a „semmi közöd hozzá”.
A szülői aggodalom ilyenkor teljesen érthető, de nem minden esetben indokolt. Az egészséges serdülő serdül, aminek van számtalan, az érettségből és a fejlődésből fakadó jellemvonása. Mindezt figyelembe véve az ajtóbevágás, a szülővel szembeszállás, az identitáskeresés teljesen természetes, és ennek hiányát kellene inkább aggasztónak értékelnünk.
A serdülő a teljes függőség állapotából a teljes önállóság állapota felé halad, és ebben a pár évben kisebb-nagyobb mértékben meghatározza viselkedését a leválás és függés közötti egyensúly keresése. A szülőket érthető módon elbizonytalanítja ez a két véglet, amit felfedezni vélnek serdülő gyermekük viselkedésében, ami aztán kialakít egy ördögi kört a családban, és mélyíti a szülők és a gyerekek közötti szakadékot. Nem könnyű a mai világban serdülőnek lenni, mert a felborult értékrend bizonytalanná teszi a felnőtteket is. Ebben a közegben kell a mai serdülőknek a családban kialakult értékrendet és a kamasz énképét összeegyeztetniük a kortárcsoport értékrendjével, ami nem mindig zökkenőmentes. Az iskolában ez általában a viselkedés és a tanulás kettősében jelenik meg, mert az iskolában elvárt viselkedési szabályok vannak, és azt szorgalmazzuk, hogy a tanulók igyekezzenek minél jobban teljesíteni, de a kortárscsoportban sokszor elfogadottabb, hogy nem törekszenek a jó jegyért, és rendbontóan viselkednek. Amikor pedagógusként olyan tanulóval találkozom, aki gyengén teljesít, vagy a viselkedése nem elfogadható a tanárok számára, akkor általában az is kiderül, hogy ezekben a „rossz” gyerekekben egyértelműen él a vágy, hogy elismerjék őket, hogy megfelelően és elfogadhatóan tanuljanak és viselkedjenek. Az is sokszor előfordul, hogy szaksegítségre lenne szüksége a tinédzsernek, amivel ő is tisztában van, de elutasítja, abban való félelmében, hogy megbélyegzi és elutasítja a kortárscsoport. Meg is fogalmazzák, hogy mégis mit fognak róluk gondolni a többiek az osztályban. Olyan tanuló is van, aki az iskolapedagógus-iskolapszichológus segítségét elfogadja, de külső szakembert már nem, hasonló okok miatt – pedig számtalanszor előfordul, hogy a gyerekek olyan nehézségekkel küzdenek, amelyeket iskolán belül nem lehet orvosolni. Az, hogy a gyerekek vállalják-e az iskolai pedagógus vagy pszichológus segítségét, elsősorban attól függ, hogy az adott iskolában milyen a presztízse a szakszolgálatnak. Az utóbbi években mintha változóban lenne ez is, és a gyerekek egyre bátrabban fordulnak akár önszántukból is a szakmunkatársakhoz. Ez kifejezetten pozitív tendencia.
Mégis azt kell mondjam, hogy számtalan esetben okoz fejtörést, hogy egy-egy tanulót hogyan tudnék megközelíteni, pont azért, mert ha kellemetlen helyzetbe kerül a kortársai előtt az egyébként is problémákkal küszködő kamasz, akkor nagyon nagy az esélye, hogy még jobban bezárkózik. Időnként komoly logisztikát igényel a találkozó megszervezése, hogy a beszélgetésre diszkrét körülmények között kerüljön sor, és ne az osztálytársak kíváncsi tekintete kísérje az érintett tanulót a szakmunkatársak irodája felé vezető úton. A szakszolgálat feladata különösen nehéz az olyan iskolákban, ahol a kortárscsoport hatása erős és romboló. Ilyenkor a csoporttal is szükséges dolgozni annak érdekében, hogy eljussunk a segítségre szoruló tinédzserig. Ezért aztán a szakmunkatárs az osztályfőnökkel karöltve hosszú hónapok munkája során érhet el sikereket.
Nem könnyű tehát a kamaszokkal, sem szülőként, sem iskolai dolgozóként. Olyan, mintha egy kötélen egyensúlyoznánk, sosem tudni, mikor zuhanunk a szakadékba. De legalább vigasztalhat minket annak tudata, hogy a kamaszoknak sem könnyű magukkal bírni, és mire ez az egész rémület elmúlik, néhány év múlva helyes, kedves, udvarias és okos fiatal felnőttek válnak belőlük.
