A magyar helyesírás szabályai szerint szavaink egy részének írásmódja a köznyelvi kiejtést követi, azaz úgy írjuk, ahogy mondjuk, és fordítva: úgy mondjuk, ahogy írjuk. Ezekben az esetekben – például kéz, ház, láb, tíz stb. – természetesen semmilyen kiejtési probléma nem fordul elő, hiszen az íráskép és a kiejtés fedik egymást. Szavaink más részére más helyesírási szabályok érvényesek, s ezeknél olykor már jelentkezhet probléma a kiejtést vagy a helyesírást illetően. Az egészség, község vagy barátság szavakban – melyek esetében az ún. szóelemző írásmód elvei érvényesülnek – a kiejtéssel nincs semmi gond, a szókép alapján mindenki felismeri a köznyelvben „egésség”, „kösség” vagy „baráccság” formában ejtett szót, legfeljebb – ha hiányosak a helyesírási ismeretek – hallás után nem tudja helyesen leírni. Több gondot okozhat a hagyományos írásmód elvét követő szavak, nevek kiejtése – Batthyány („battyányi”), Zichy („zicsi”), Fejér („fehér”) – de az iskolai tanulmányok során ezek kiejtésének elsajátítására komoly erőfeszítéseket tesznek.
A kiejtési nehézségek sorát szaporítják az idegen írásmód szerinti írás szabályai. Shakespeare, Puccini, Balzac – e nevek oly sokszor fordulnak elő a tanulmányok során, hogy a többség számára természetes a helyes kiejtés, de vajon mindenki emlékszik-e rá, hogy például a Goriot apó végén nem hangoztatjuk a t hangot, és bármennyire csábító is, de a Victor Hugo utcát nem Hugónak, hanem „ügó”-nak mondjuk?
Nem könnyű mindig észben tartani, mit hogyan ejtünk ki helyesen, még a nyelvünkben igen sokat használt, gyakran már meghonosodott szavak esetében sem. Manapság még több a bizonytalanság, hiszen igen sok új szó kerül be a közhasználatba, amelyek a legkülönbözőbb formában hangzanak el. Hogyan tudjuk eldönteni, melyik a helyes kiejtés? Pedig jó lenne tudni, elsősorban a nyelvi igényesség szempontjából. De talán az sem mindegy számunkra, hogy beszédpartnereink helytelen kiejtésünk alapján ne tartsanak minket se sznobnak, se bunkónak. A fentebb elmondottakra vegyük példának néhány gyakran előforduló márkanevet!
Nézzük mindjárt a híres lakberendezési áruházlánc, a Jysk nevét. A számos kiejtési variáció közül leggyakrabban a „jiszk”, „jisk”, „jüsk” fordul elő, de hallottam már „dzsiszk”-nek is mondani. Valószínűen a „jüszk” kiejtés lenne a leghelyesebb, mert az eredeti nyelvben az y-t ü-nek ejtik.
Vagy hogyan kell kiejteni helyesen a nevezetes babaápolási üzletlánc, a Chicco nevét? Ha a Jysk esetében a dán nyelv, itt viszont az olasz nyelv szabályaiból észszerű kiindulni. Ennek megfelelően „kikko” lenne a helyes kiejtés, mivel az olasz nyelvben a ch kapcsolatot k-nak ejtik.
Talán említsünk meg még egy példát, az Auchan bevásárlóközpont nevét. Azt hiszem, mára már meghonosodott az „osan” kiejtés, mely sokáig „auhan” formában tartotta magát, vagy kreatív módon „madaras teszkóként” jelent meg a közbeszédben.
A végtelenségig sorolhatnánk a példákat a közbeszédbe bekerült idegen szavak által okozott kiejtési problémákról. Korántsem csak a márkanevek jelentenek gondot, de mi a helyzet például a flashmob (villámcsődület), a mindfulness (tudatos jelenlét, éber figyelem), a woke (érzékenység bizonyos társadalmi kérdésekre), a mainstream (fősodor, főáramlat) szavakkal és társaikkal? Lépten-nyomon találkozunk velük, s attól tartok, hogy a beszélők többsége nemcsak hogy nem tudja helyesen kiejteni, de leírni sem tudja, ráadásul abban sem egészen biztos, mit is jelentenek. Nos, a kommunikációt vajon hogyan érinti, ha egy szó kiejtése, jelentése, sőt helyesírása sem általánosan ismert a beszélőközösség számára? Nyilván zavart okoz, és kérdés, miért kell mégis szorgalmazni ezek használatát. Némi lekezeléssel azt szokták erre felhozni, hogy jellemző, hogy a magyarok nem beszélnek idegen nyelveket, ezért berzenkednek ellene. Lehet, hogy lassan felül kellene vizsgálni azt a megállapítást is, hogy a magyarok nem beszélnek idegen nyelveket, de a fő kérdés ezzel kapcsolatban mégis az, hogy az anyanyelvhasználat és az idegennyelv-tudás két külön dolog. Az anyanyelv színvonalas használatát saját, belső, hosszú idő alatt kialakult normákkal, szabályokkal, szokásokkal kellene mérni, és nem ettől független elvárásokkal.
A kiejtési problémákat a fentieken túl bizonyos esetekben az adott szó kiejthetősége, illetve a magyar anyanyelvhasználó számára nehezen kiejthető volta is fokozza. Nem véletlenül terjedt el sokfelé a Lidl áruházlánc „lidli” ejtése, mint ahogy a Google „gugli” ejtése sem feltétlenül a játékosságnak tulajdonítható. A nyelvhasználó a nyelvtörőket próbálja feloldani, saját nyelvi készségéhez igazítani. Komoly megpróbáltatást jelent például egy magyar nyelvhasználó számára a népszerű horvát nyaralóhely, Krk sziget nevének kiejtése, mely olykor krákogásra vagy torokköszörülésre jobban emlékeztet, mint szóra.
Ha nem szükséges, akkor viszont kerülni kellene nyelvünkben az olyan szavaknak a használatát, amelyek a kommunikáció számára igen problematikusak. Ebből a szempontból dobogós hely illeti meg az Airbnb szót, melyet újabban gyakran alkalmaznak egy bizonyos szállástípus megjelölésére. Nos, e jeles szó úgy helyesírási, mint kiejtési és kiejthetőségi szempontból és jelentését illetően is magyarázatra szorul. E sok magyarázat helyett egyszerűbb lenne talán Airbnb helyett mindenki számára érthetően rövid távú lakáskiadásról beszélni.
