Lehet-e még valami újat mondani a boldogságról? Arról az életérzésről, amelyről már annyian, annyiféleképpen megfogalmazták véleményüket. Tudósok, írók, költők, esztéták különböző gondolatokat, elméleteket gyártottak, mégsem sikerült egyöntetű „képletet” felvázolniuk.
Mert szabály nincs. Valahogy úgy vagyunk ezzel a kategóriával is, mint az ízléssel. Ízlések és pofonok különbözőek. Ami az egyik embernek gyönyörűség, az a másik számára maga a pokol, de fordítva is érvényes lehet ez. Nem vagyunk egyformák, különbözőképpen éljük át a dolgokat, s ez nem is lehet másképp.
Mégis, a boldogság az az életérzés, amelyre mindenki vágyakozik. Teljesen mindegy, hány éves az ember, milyen nemű, milyen vallást gyakorol. Mindannyian a boldogságot keressük. Egyesek a munkában, a családban, a szerelemben, az anyagi jólétben, mások a tudásban, a barátokban, különféle élvezetekben. A boldogságnak sokféle arca lehet. Különböző élethelyzetekben változhat is a boldogságról alkotott nézetünk. Az ember, ha nem is (állandó) boldogságra született, de mindenféleképpen törekednie kell annak elérésére. Régi olvasmányaimból jutnak eszembe gondolatok, például Nádas Péteré, amikor is arról ír, hogy a boldogság bennünk van (belül kell keresni, nem kívül), magunkban kell megérezni, s ha megvan, nem szabad elereszteni, kiengedni. („…csak a boldogság hangjára figyelj. Belülre. Befelé. Ide!”)
Manapság, itt és most elég nehéz feladatnak ígérkezik a boldogságról írni. Mégis, a gazdasági és politikai körülményektől eltekintve bizonyára vannak még boldog emberek, vagyis olyanok, akik a boldogság, a megelégedettség pislákoló erejét érezni vélik. Nem állandó jelleggel természetesen, hiszen ez az érzés nem lehet tartós. A meglepetés erejével kell hatnia, meg kell döbbentenie. Rá kell csodálkoznunk az élet egyszerűségére és szépségére. Ha csak egy pillanatig is tart ez az érzés, akkor is megérte. De ehhez túl kell lépnünk a hétköznapi élet „apró” gondjain, a kicsinyességeken, a számításokon. Örüljünk annak, hogy süt a nap, hogy élünk, hogy csodálatos barátok, munkatársak, diákok vesznek körül bennünket!
A kis titok jó titok. Talán a boldogsággal is így vagyunk. A kis dolgok határozzák meg létünket és életérzésünket. Mégis, nagyon sokszor semmibe vesszük ezeket a kicsiny, de jelentős dolgokat. Helyettük valami fergeteges, szenzációs élményt vagy vágyat kergetünk, amely mellett eltörpülnek az igazi értékek. Talán mi, európaiak (ha egyáltalán még oda sorolhatjuk magunkat!) már észre sem tudjuk venni az élet apró örömeit. A természettel már régen nem élünk olyan összhangban, mint az eleink és a természeti népek. Szándékosan említettem természeti népeket a primitív népek helyett. A primitívség ugyanis számomra egészen mást jelent, mint népcsoportok kategória szerinti felosztását földrajzi koordinátákra és bőrszínekre. A primitívség számos változatával találkozhatunk napjainkban úgyszólván mindenhol (utcán, autóbuszban, köztereken stb.).
Popper Péter szépen megvilágítja az európai ember három fő bűnét, amit a leggyakrabban elkövet: igazi éhség nélkül enni, igazi szomjúság nélkül inni és igazi vágy nélkül szeretkezni. Ez a három legnagyobb bűn. A természeti népek tudják ezt. Ezért is boldogabbak nálunk, európai felvilágosult embertársaiknál. Hogy honnan veszem ezt?
Nemrégiben egy német nyelvű újságban olvastam egy érdekes cikket arról, hogy hol élnek a legboldogabb emberek. A Berlin című lap a London School of Economics adatait tette közzé, 54 országban végeztek felmérést az emberek közérzetéről, hangulatáról. A végeredmény meghökkentőnek tűnhet egyesek szemében. A ranglista első helyeire nem a gazdasági jólétben élő országok kerültek fel. Épp ellenkezőleg. A legszegényebb országok lakói tekintették magukat a legboldogabbnak. Hogyan lehetséges ez? – tehetik fel sokan a kérdést. Míg mások (bizonyára kevesebben, mint az ellentábor képviselői) belenyugvással fogadják el ezt a tényt. Hisz a pénz önmagában még senkit sem tett boldoggá.
Általános „recept” nincs, nem is lehet, mivel könnyen ellentmondásba keverednének a képletek, ami ebből a felmérésből is kiderül.
Flaubert eléggé leegyszerűsítette a dolgokat, amikor erre a kérdésre akart megfelelni. Szerinte a boldogsághoz elegendő, ha az ember francia, fiatal, szerelmes, emellett művész és még gazdag is. Ő külső körülményektől tette függővé a boldogságot. Tudjuk, hogy elfogadhatatlan a meghatározása. Stendhal híres mondása a szépségről idekívánkozik: „A szépség a boldogság ígérete.” S ha már nem tudjuk, hogy mi a boldogság, a boldogság ígéretéről még kevesebb fogalmunk lehet. Annyit mindenesetre sejtünk, hogy a szépséggel összefüggésben van. S ez már valami! Hiszen a szépséget keressük az élet minden területén, természetesen nem az öncélú szépségre gondolván. De vajon elég-e csak a szépet meglátni, észrevenni a környezetünkben, hogy boldognak tudjuk magunkat, vagy kell valami más, igazabb, emberibb, mélyebb tapasztalat (pl. nélkülözés, szegénység, hiányérzet, lemondás, elemi katasztrófa, háború), ami miatt boldogtalannak érezzük magunkat, s átvészelése vagy kiküszöbölése után még inkább boldogabbnak érezzük magunkat…
