„Tanítványaim között járkálva, velük munkálkodva, velük érezve és gondolkozva. Mert mi is a tanítás? A barátság legideálisabb neme. A baráti viszonyban a két fél közül egyik mindég hátrányban van. Ez esetben a tanár az, aki ad, aki szenved, aki nem vár hálát s ha vár, nem kap. Hiszen a tanár feladata igen hálátlan: minden erejével azon kell dolgoznia, hogy magát fölöslegessé tegye. De ez ne lohassza le lelkesedésüket” – fogalmazta meg Riedl Frigyes irodalomtudós, tanár a tanításról vallott elveit.
Előző cikkünkben már említettünk néhány osztályfőnökséggel kapcsolatos dilemmát, problematikus kérdést, jelen szövegünk pedagógiai szituációkkal árnyalja a képet. A tanár szenved, nem vár hálát, köszönetet. Ha elvárja, nem kapja meg. Igazak Riedl több mint százéves szavai, bár a munkánk (főként nevelési aspektusának) efféle elismerése sem ritka, ezek azonban gyakorta évek, évtizedek múltán toppannak be, osztálytalálkozókon, véletlen találkozásokon szembesülünk velük. Az osztályfőnökség ebben a kontextusban olyan, akár a szülői szerep: nem véletlenül nevezik olykor az oszikat iskolai apukáknak/anyukáknak.
Mégis, tévedés lenne áldozatként feltüntetni a tanárokat, az osztályfőnököket. Az utóbbi években láthatóvá váló iskolai erőszak megmutatta a szakma sérülékenységet, ne feledjük azonban: még mindig a tanár a felnőtt ebben a történetben, ideális esetben számtalan eszköz van a kezében. A sajnos egyre szaporodó szélsőséges példák ellenére létezik a tanár és diák közötti hierarchia. Talán sokan tudnak olyan példát diákkorukból, amikor ezt az egyenlőtlen erőviszonyt rosszul használta fel a tanár. Valójában nagyon nagy arányérzék és tudatosság, önismeret kell, hogy a tanulók bizalmával vagy az alá-fölé rendelt viszonnyal ne éljen vissza valaki. Hiszen akár már heti egy tanórával is pokollá lehet tenni egy tanuló (és tanár) iskolás éveit. Egy rossz osztályfőnök-diák kapcsolat mérgező hatása akár hosszabb távon is érezhető. Mi történik akkor, ha a diákok és az osztályfőnök nem kompatibilisek egymással? Vagy ha valamiért éppen megorrolnak a diákok az oszira? Ráadásul a szomszéd rétje mindig zöldebb…
A PÓTOSZI
Az egyetemi módszertanórákon sokszor elmondták azt, hogy felkészítsenek bennünket rá, leendő magyartanárokat, hogy bizony a magyartanár mindig kicsit osztályfőnök is. Mind a nyelvészet, mind az irodalom megköveteli ugyanis a kommunikációt, beszélgetést, a folytonos interakciót, ami pedig magával hozza, hogy szorosabb kötelék, mélyebb ismeretség alakulhat ki ily módon tanár és diák között. Mindezt a gyakorlat is igazolta. Képzeljük el a szituációt: egy nem kevés kihívást tartogató hatodikos osztály annyira zsong órán, hogy bár meg lehetne tartani azt, látjuk, hogy valami történt. Mit teszünk? Félretesszük az anyagot, és megpróbáljuk kideríteni a felbolydulást okát, vagy mindenképpen lenyomjuk a torkukon az aktuális anyagrészt? A pedagógusok többsége, ha osztályfőnök az illető, ha nem, az előbbit választja. Magyartanárként nekünk megvan az az előnyünk is, hogy magas óraszámmal tanítunk, így ezekre az „elfecsérelt” órákra tudunk fedezetet biztosítani. A szituációhoz visszatérve. Valójában egy nagyon egyszerűen elsimítható konfliktus volt a háttérben, csak türelmesen meg kellett hallgatni a feleket, majd maguktól is átlátták a megoldást. Óra végén az egyik lány megjegyezte: „Olyan jó, hogy magával ezt meg tudtuk beszélni, az oszi mindig csak korhol bennünket.” Kétségtelenül legyezgeti ez egy tanár hiúságát, de ilyenkor kötelességünk a kolléga mellé állni, emlékeztetni magunkat is arra, hogy a valódi felelősség az ő vállát nyomja, mi sok szempontból csak a pedagógiai munka napos oldalát látjuk, még ha a nevelésből mi is kivesszük a részünket. Ekkor emlékeztethetjük a diákokat, hogy az osztályfőnök feladatai gyakran sajnos megkövetelik mindezt, a sok teendő gátja lesz a megértő, mély beszélgetéseknek. Ha az oszi óraszáma még alacsonyabb is, különösen fontos ezt tudatosítani magunkban és a tanulókban is. Ebben a szituációban is az arányérzékre kell hagyatkoznunk, látnunk kell, hogy ezt a helyzetet arra kell fordítanunk, hogy közösen, támogatóan lépjünk fel a nevelési munkában. Mert kényelmes a mindig jó fej, megértő, nem számonkérő pótoszi szerepe…
Elsős gimnazistáimnak is elmondtam: nyugodtan válasszanak ki egy tanárt maguknak, valakit, akiben megbíznak, valakit az osztályfőnökön kívül is. Hiszen előfordul, hogy nem akarunk az oszinak elmondani valamit, sőt, kell valaki, akinek az osztályfőnökre is panaszkodhatunk. Hiszen, mint minden ember, ő is tévedhet, ő is megbánthat bennünket, és ekkor is kell fordulunk valakihez tanácsért, támogatásért. Legyen ez a személy akár az egyik tanáruk vagy akár az iskolapszichológus.
Nyitókép: Illusztráció
