Krokodilkönnyek, düh, elkeseredettség. Sok olyan tanulóval találkoztam iskolai munkám ideje alatt, akik tanulmányaikban kiemelkednek társaik közül, hihetetlen eredményekre képesek, mégis mindig elégedetlenek önmagukkal. Nemegyszer a szülők fordultak hozzám tanácstalanságukban, mert már felőrölte őket a mindennapos hisztéria és levertség, amit egy-egy gyengébb (de még így is nagyszerű) teljesítmény követett. Az érintett gyerekek maguk sem értik, miért dúlja fel őket olyan nagyon, ha nem a saját elvárásaiknak megfelelő eredményt érnek el, legyen az dolgozat, felelés vagy verseny. Az első gondolatunk, amikor ilyen problémával szembesülünk, az az, hogy a gyerek bizonyára a szülei elképesztően perfekcionista elvárásának akar megfelelni, és a félelem lesz rajta úrrá, ha valami nem úgy sikerül, ahogy tőle elvárják. Tény, hogy vannak tanulók, akik ebben a helyzetben vannak, de sok olyan tanuló is belekerül a maximalizmus csapdájába, akit elfogadó családi légkör vesz körül.
A szakértők úgy vélik, hogy a perfekcionizmus lehet pozitív is, amikor kiemelkedő teljesítményre sarkallja az egyént, és amikor nem a mások legyőzése, hanem a saját kompetenciák és tudás fejlődése a cél. A kóros maximalizmus többnyire valóban külső elvárásokból fakad, ilyenkor az történik a gyerekekkel, hogy felismerik, hogy valamit elérhetnek a kiemelkedő eredményeikkel, például figyelmet, népszerűséget, elismerést, és ez hajtja őket a teljesítményre. Vannak olyan tanulók is, akik a szégyenérzet elkerülése miatt igyekeznek jobbnál jobb jegyeket elérni. Ők úgy élnek meg minden gyengébb teljesítményt, hogy nem elég jók, nem elég okosak, nem elég talpraesettek, és ezzel képtelenek szembenézni. Ilyenkor az önértékelés súlyos zavara van a háttérben, hiszen mindannyian tudjuk, hogy attól, ha valaki gyengébb matekból, lehet kiemelkedő bármely más tantárgyból, sőt iskolán kívül is, és ez az emberi értékéből semmit sem von le.
Látható tehát, hogy milyen sokféle motiváció határozhatja meg a gyerekkori maximalizmust. A palettán kiemelkedő helyet foglal el az, amikor a gyereket kiemelkedő teljesítményre sarkallja, de mellette az illető tanuló jóban van önmagával és a környezetével is. Amennyiben ilyenről van szó, a szülőknek nincs más dolguk, mint az, hogy továbbra is támogatják gyereküket, és odafigyelnek rá. Ha kiderül, hogy ennél összetettebb és komolyabb a probléma, akkor viszont szakértő segítségét kell kérni. Mindig azt helyezem előtérbe, hogy a közös családi mindennapokat mennyire befolyásolja a gyerek maximalizmusa. Ha a gyerek bevágja az ajtót, amikor hazaér, és kiderül, hogy nem kapott ötöst a tesztre, és megnyugtatható, akkor nem kell egyből pszichológushoz rohanni. De oda kell figyelni, ha a nincsenek barátai, szorong, magányos, dührohamai vannak, vagy nem nyugtatható meg.
A mai iskolák teljesítménycentrikussága sajnos nagyon jó teret biztosít az egészségtelen maximalizmus kialakulásának, hiszen többnyire annak a tanulónak jut figyelem, aki jól teljesít, aki pedig a többieknél is jobb, az még több figyelmet és dicsőséget zsebelhet be. Ez persze nem kizárólag az iskola, hanem egész társadalmunk hibája.
Kiemelném még, hogy vannak olyan maximalista gyerekek is, akik nem tűnnek számunkra annak. Gyengék a jegyeik, és úgy látszik, mintha egyáltalán nem is érdekelné őket a jobb teljesítmény. Sokszor mondják is, hogy engem ez nem érdekel, unalmas a tárgy, vagy rossz a tanár. Ilyen esetekben is előfordulhat azonban, különösen, ha egyébként intelligens és kreatív gyerekről van szó, hogy egy korai tapasztalata alapján, amikor megszégyenült, bele sem fog a tanulásba. Őértük (is) nagy kár, mert egyébként kiemelkedő teljesítményre lennének képesek, az iskola sokat veszít velük. A legnagyobb tragédia azonban az, hogy többnyire az egész életüket úgy élik le, hogy nem érzik magukat alkalmasnak, holott a megfelelő időben nyújtott segítség az egész életpályájukat megváltoztatná.
Nyitókép: Illusztráció
