Az internetet böngészve számos olyan cikket találhatunk, amely azt taglalja, miért nem pontos a közkeletű fajtiszta szó, és miért kellene helyette a fajtatiszta összetételt használni. Ezek a források általában hivatalos (eb)tenyésztőkhöz kapcsolódnak, azaz a szakmai nyelvhasználatot tükrözik. A köznyelvben, különösen élőbeszédben ennek ellenére igencsak gyakori a fajtiszta szó, sőt olyannyira elterjedt, hogy sokakban fel sem merül, hogy pontatlan lenne. Valóban helyteleníthető a használata?
Noha csupán két betű a különbség a fajtiszta és a fajtatiszta között, jelentésük nem azonos, ami a faj és a fajta közötti eltérésből adódik. A faj szónak több jelentését ismerjük. A biológiában a rendszerezés egyik alapegysége, és élőlények olyan csoportját jelenti, amelynek egyedei képesek szaporodni egymással, és termékeny utódokat létrehozni. Az internetes lexikon szerint a biológiai rendszertanban a faj fölé rendelt fő kategóriák a nemzetség vagy nem, a nemzetségcsoport vagy nemzetség, a család, a rend, az osztály és a törzs; míg alárendelt fogalomként az alfajt és a fajtát említhetjük. A szarvasmarha például az emlősök osztályának párosujjú patások rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak családjába tartozó faj. A szarvasmarha fajon belül különféle fajtákat ismerünk: magyar szürke, holstein-fríz stb. Magyarán, a faj biológiai értelemben tágabb fogalom, a fajta pedig szűkebb. Az ebtenyésztéshez visszakanyarodva, a kutya a faj, azon belül vannak fajták: puli, kuvasz, vizsla, tacskó, agár, border collie, labrador retriever stb. Valójában minden kutya fajtiszta, hiszen nem keveredik más fajokkal, a szakmailag pontos kifejezés tehát a fajtatiszta. Ha például egy kutya fajtatiszta, akkor bizonyítottan az adott kutyafajtán belüli párosítással született, és hordozza a fajtájára jellemző külső és belső tulajdonságokat. Ha olyan állatra kellene példát mondanunk, amely nem fajtiszta, akkor egyedül az öszvér jöhetne szóba, a házi szamár és a ló keresztezéséből származó hibrid.
A világos magyarázat ellenére igencsak közkeletű a fajtiszta szó a fajtatiszta helyett, olyannyira, hogy A magyar nyelv értelmező szótárában is a következő meghatározást olvashatjuk: fajtiszta melléknév (állattan, növénytan) – olyan állat vagy növény, amely valamely faj, illetve fajta sajátságos tulajdonságait keveretlenül hordja magában; tiszta: fajtiszta angoranyúl; fajtiszta borsó. Az értelmező kéziszótár ennél rövidebb meghatározást ad, mely szerint a fajtiszta melléknév nem hivatalosan: fajtatiszta. A szótári források tehát azt jelzik, hogy nem csupán alkalmi hiba vagy élőbeszédbeli nyelvbotlás a két szó keverése.
A faj és a fajta szavak körüli nyelvhasználati gondokat a Nyelvművelő kéziszótár összegzi, rávilágítva, hogy a magyar nyelv a faj szót a biológiai meghatározásnál tágabb, bizonytalanabb értelemben is használja: „…’élőlények, dolgok, jelenségek főbb vonásaikban megegyező és ennek alapján elkülöníthető csoportja’. Emiatt a nem tudományos igényű nyelvhasználat ma sem tesz éles különbséget faj és fajta között, pl. jó, korcs, tiszta faj; szaporítja a faját; nemre, fajra, felekezetre való tekintet nélkül (ezekben a kifejezésekben valójában csak a fajta szót használhatnánk). A szépirodalmi és a sajtónyelvben régebben gyakori volt a faj szónak ’nép(csoport), nemzet’ értelemben való alkalmazása is, pl. Ady: A fajok cirkuszában (de magában a versben már a fajta szót használja ilyen jelentésben: »Mi az én nyomoruságom, / Bármi koldus, bármilyen bús? / Sírva látom: / Kietlenebb a fajtámé.«).” Az emberre vonatkozóan a szótár hozzáteszi, hogy emberi faj csak egy van (a homo sapiens), de ezen belül megkülönböztethetők az egyes emberfajták (rasszok). Felhívja a figyelmet arra is, hogy a faj szónak ’emberfajta, rassz’ értelemben való használata azelőtt csupán pontatlanság, legfeljebb tudománytalanság volt, a náci ideológia előretörésével azonban sajátos politikai-ideológiai tartalmat kapott, és a holokauszt nyelvi eszközévé vált. Ezért azóta sokkal gondosabban kell(ett volna) ügyelni a szóhasználat pontosságára, ám ez a kívánalom nem valósult meg, sőt a torzító, téves szóhasználat végleg meggyökerezett a magyar köznyelvben: fajelmélet, fajvédő, fajüldöző, faji megkülönböztetés; a faj, faji szavaknak emberfajtá(k)ra való alkalmazása még a jogszabályok szövegébe is belekerült.
Igen bonyolult és kényes témával találjuk szemben magunkat, ha tovább próbáljuk bogozni a faj – fajta kérdést. Az írásunk elején feltett kérdésre azonban még nem válaszoltunk: valóban helyteleníthető a fajtiszta szó használata fajtatiszta értelemben? Erre nem adható egyértelmű válasz, a szótári adatok ugyanis azt mutatják, hogy a hagyomány alapján el kell fogadnunk ezt a pontatlan szóhasználatot. A megengedő szemléletű nyelvészek azzal érvelnek, hogy nem is érthető félre a fajtiszta szó, hiszen mindenki tudja, mire gondolunk, ahogyan a kockás füzetnél (amely valójában négyzetrácsos vagy négyzethálós – a kocka térbeli test). Ugyanígy nem javítjuk ki a megállapítást, miszerint nincsen rózsa tövis nélkül – a mondás ugyanis botanikailag téves, mert a rózsának nem tövise van, hanem tüskéje (a tövis hegyes végű, módosult hajtás, a tüske pedig merev, fásodott, hegyes, szúró felületi képződmény). Minthogy a szakmai nyelvhasználat megköveteli a pontos kifejezést, a (kutya)tenyésztésről szóló szakcikkekben vagy tudományos szövegben csak a fajtatiszta az elfogadható – erre a szakemberek ügyelnek is –, amely elvárás a sajtónyelvre is érvényes, amikor például kisállat- vagy keverékkutya-kiállításról, állatvédő egyesületről vagy az ebadó bevezetéséről van szó.
