Péter arra riadt álmából, hogy erős szél tombol. Zúg, visít a világ. Kereste Petibocsot, merre vagy, barátom? Hiába tapogatta a pizsamáját a testén, szíve mellől elkódorgott a fehér állatka. Legörbült az ajka, lelke már hüppögött, ám anya igazítani kezdte kicsi fia ágyát, fölemelte a párnát, s ott lapult az elveszett állatka.
– De megijedtél, Petibocs! – nevetett anya.
– Péter két tenyerébe fogta, dajkálgatta, jobbra-balra hintáztatta barátját.
A fiú fejmagasságába emelte a bocsot.
– Ne félj a kinti széltől! – bátorította. – Hangos, ijesztő, néha ágakat is tör, de odakint van. Itt viszont jó, nem tud betörni a szobánkba. Biztos helyen vagyunk. Aztán itt van anya és apa is. Vigyáznak ránk. Most már te is közénk tartozol.
Reggeli után apa a tévé elő ültette Pétert és a kis jegesmedvét.
– Most elmegyünk az északi sarkkör világába, megnézzük, milyen arra a természet.
– Északi sarkkör, mi az, apa? Én nem tudom, Petibocs sem tudhatja, ő még kisebb, mint én.
– A Föld, amelyen élünk, a világmindenség egy darabja, egy égitest, bolygó, labda alakú.
– Mifelénk miért lapos? – csodálkozott Péter?
– Sokáig hitték is az emberek, hogy lapos, de végül a tudomány bebizonyította, hogy labdaszerű.
– Hát én ezt nem hiszem, apa! – nevetett Péter.
– Hozd ide a labdádat!
Míg Péter elszaladt a labdáért, apa dohogni kezdett az orra alá:
– Miért nem szereztem már egy földgömböt a házba? Nehéz lesz most magyaráznom, tanítgatnom.
A fiú megjött a halványkék focival.
Apa filctollal egy kört rajzolt a labda középvonalára.
– Ez egy gyűrű! – mondta Péter.
– Bizony.
Apa beárnyékolta a szobát. Gyertyát gyújtott. A lángocska mögé ültette Pétert.
– Most figyelj! A gyűrű vonalától indulunk. A labda minden része világos?
– Nem. Csak az a fele, amelyik a gyertya felé néz.
– Most fordítom lassan.
– Miért fordítod, apa?
– Mert a labdád a Földünk, amely a Nap körül forog. A gyertya a napocska.
– Ahogy fordítod a labdát, úgy lesz egyik fele világosabb, a másik meg sötétül.
– Nagyon ügyesen megfejtetted, Péter! Ha nálunk reggel van, a Földünk más részén este vagy éjszaka. Ha tőlünk elfordul a Nap…
– Előbb este lesz, majd éjszaka! – vágott apja szavába Péter.
– Most újra figyelj, fiam! Kezedben a filctoll, húzzad körbe a vonalat a labda fölső felén, ahová halványan világol a gyertya lángja!
Péter nagyon figyelt, és kicsi körré lett a labda csúcsán a rajza.
– Hát ez meg hogyan lehet? – ámuldozott.
– Úgy, kicsikém, hogy megrajzoltad az északi sarkkört, ott van bizony a Földünk különös csodája, amilyet úgy nevezünk, hogy északi sarkvidék.
– Ott meg mi van?
– Én még régen úgy tanultam az iskolában, a Földnek az a tája az örök hó és jég világa.
– Valami megváltozott a sarkon, apa?
– Meg. Melegedik a világ légköre. Nincsenek zord hidegek.
– De hó az még van arrafelé?
– Van.
– Ott mindig lehet szánkózni?
– Lehet, de kevés ember él azon a tájon.
Anya, aki nagyon figyelte apa előadását, hirtelen közbeszólt:
– Az északi sarkvidéken lakik a Mikulás!
– A Mikulás? – derült föl Péter arca.
– Lappföldön él, Mikulásfalvában, Mikulásunk nyelvén Rovaniemi – folytatta anya. – Névnapján onnan indul a nagy szakállú öreg a szarvasaival és a szánján minden évben a világ négy sarka felé!
– Ajándékot visz a gyerekeknek! – kiáltott Péter. – Nekem mindig hozott valamit!
– Néha virgácsot is?
– Én jó gyerek vagyok, apa.
Az előd megsimogatta utódja fejét.
– Leginkább. Ám néha elfeledkezel magadról.
– Csak néha… Talán…
Anya hangosan fölnevetett.
Péter apához fordult.
– Állatok is élnek az északi sarkvidéken?
Apa bekapcsolta a tévét, egy természettudományos műsort láthattak.
Nagyra nyitotta szemét a fiúcska, nagyra a karjában megbúvó Petibocs is.
Láthatták, hogy az északi sarkvidék a fölvétel idején leginkább jég és hó. Növények nem kerültek kamera elé. Ám sok fajta hal, fóka, madár, aztán sarki róka és a jegesmedve. A kéz utóbbi hófehér bundában.
Amikor a jegesmedve mama maga után hívogatta két kicsi bocsát, a fiúcska különös módon nevetett, ám kigördült a könnye, és végigcsorgott az arcán. Öklével törülte le, így arca is, kézfeje is maszatos lett.
„Ne búsulj, ne könnyezz, Petibocs! Megtaláljuk a mamádat!”
(A Petibocs történetében segítettek Sóti Sára és Nagy Zámbó Bálint, a zentai Thurzó Lajos Általános Iskola tanulói.)
Nyitókép: illusztráció
