Amikor kikötött a jéghajó, amelyen a megilletődött Petibocs lapított, egy fiatalabb jegesmedvemama lépett a megtalált aprósághoz. Fölemelte az összegömbölyödött, reszkető kicsi medvét, fölmutatta az összegyűlteknek. Öröm hullámai csapdostak még a tenger vizében is. A halak is kidugták fejüket, hangosan kérdezték:
– Mi van? Mi van? Mire ez a szerfelett ujjongás?
– Megmentettünk egy kicsi bocsot!
– Bizony szép cselekedetet hajtottak végre az ifjú fókák, meg kell hagyni! – szólt egy hatalmas rozmár, két agyara sárgásan világított, s hosszabbak voltak, mint Petibocs magassága, ha két hátsó lábára állt. – Nagy dicséret illeti őket, az biztos. De hogyan vágtak neki a szabadításnak? Hiszen ősellenségüket mentették meg!
– Ne beszélj ilyen balgaságokat! – torkolta le egy fekete tőkehal.
– Ha nagy lesz, fókákkal él majd, és halakkal is, bizony! – nevetett a rozmár, azzal lebukott a vízbe.
Petibocs megijedt az őt fogadó lármától, fejét a fiatal jegesmedvemama hasi szőrzetébe fúrta. Ám a parton, amikor a fiatal jegesmedvemama négy lábra ereszkedett, és Petibocs az őrzője hátára kényszerült, a vénséges vén jegesmedve előtt, csak föl kellett neki nézni, mert a Bölcsek Tanácsának elnöke két mellső lábával összefogta a picinyke fejet, fölemelte. Találkozott a tekintetük. Az öreg kérdésre nyitotta volna száját, de Petibocs fölsírt:
– Éhes vagyok!
A fiatal jegesmedvemama tejforrásához irányította védencét. Petibocs megérezte a tejszagot, de Macimama szagát nem érezte. Tanácstalan volt, meg is ijedt:
– Mama, hol vagy?
A pótmama Petibocs szájába adta csecsét, s a kicsi azonnal szopni kezdett. Olyan mohón szívta az áldott folyadékot, hogy habos lett mindkét szája széle. Pótmama nemsokára lefejtette Petibocsot a csecsről.
– Sokáig éheztél, kicsikém! Pihenjünk egy kicsit, mert ha teleszívod magad, belebetegszel! Petibocs hallgatott, nyalogatta a szája szélét.
– Gyere, kicsikém, induljunk haza!
– Macimamához?
– Macimama majd megjön egyszer. Most egy kis időre az én fiacskám leszel.
Petibocs lassan, bizonytalanul indult el pótmama nyomában, de hamarosan gyorsabbra fogta, mert a hasa ösztökélte, üres vagyok, szopjál még tejecskét!
Hasonló jégbarlangba tértek meg, mint amilyenből Petibocs elkóborolt. De nem volt üres a barlang. Egy nagyobb hógolyó gurult le alvóhelyéről.
– Mama, éhes vagyok!
– Én is éhes vagyok! – súgta Petibocs.
– Gyere csak, kicsi Százszorszépem! Vendéget hoztam, ismerkedjetek meg!
– Éhes vagyok! – nyafogott Százszorszép.
– Éhes vagyok! – sírt fel hangosan Petibocs.
A pótmama oldalára feküdt, és a két bocs azonnal rátalált a tejforrásra. Hangosan habzsoltak, néha összeért a fejük, össze az orrocskájuk is. Meg-megálltak, szusszantottak, és azt találgatták, ki az a másik. Végre dugig szívták magukat tejjel, kiesett szájukból a csecs, és ott a fiatal jegesmedvemama hasi szőrzetébe bújtak. Mélyen, hosszan aludtak a puha, meleg, biztonságos fészekben.
Százszorszép olyan közel bújt Petibocshoz, hogy szinte a fülébe fújta ki lélegzetét. Petibocsot ez nem zavarta, ám arra föleszmélt, amikor a mellette fekvő társa a fülébe súgott egy olyan szót, amelyet még soha nem hallott:
– Bátyuskám!
Százszorszép mélyen aludt még, amikor Petibocs kigördült a fészekből.
– Petibocs! Alig aludtál! – szólt a pótmama.
– Fölébredtem, mert Százszorszép beleálmodta a fülembe, hogy bátyuskám. Én ezt még soha nem hallottam.
– Százszorszép nem egyedül született. Előtte Tódorka jött a világra. Néhány perccel utána a természet megajándékozott Százszorszéppel is.
– Ketten születtek?
– Igen. Ikrek voltak.
– De hol van Tódorka?
– Tódorka elköltözött a Fényesség országába, ahonnan nincs visszatérés.
– Mit jelent a szó, bátyuskám?
– Fiútestvért, idősebbet.
– Akkor Százszorszép micsoda? Bátyuska nem lehet!
– Százszorszép húgocska. Ő kislány.
– Én lehetek bátyuska? Én is fiú vagyok, mint Tódorka.
– Százszorszép már megálmodta. Bátyja vagy.
– Ő meg a húgom.
Pótmama mosolygott.
– Miért vannak fiúk a világon?
– Belőlük lesz az apa.
– A lányokból meg anya lesz?
– Bizony. Így él tovább jegesmedve nemzetünk ebben a havas-jeges világban.
Péter a nagypapa hintaszékében délutáni álmát szövögette, de hirtelen eltűnt a jégbarlang, el a pótmama és Százszorszép is. Anya hangját hallotta, aki hazaért a kórházi vizsgálatról. Boldogan tudatta apával és nagyival:
– Itt a bizonyság! Ultrahangfölvétel. Kislányt hoz hozzánk a januári gólya! Csodálatos volt hallanom a picikém szívverését. Azt üzente, jól vagyok, mama! Szeretlek! Én is szeretlek, üzentem neki.
– Kinek szólt, asszonyom? – kérdezte tőlem a nőgyógyász.
– Gyönyörű Picikémnek!
Elmosolyodott erre a doktor úr, és így szólt:
– Biztosan meghallotta, figyelje csak, mintha intene.
– Valóban láttam a monitoron, hogy intett nekem a picikém. Még a könnyem is kigördült, annyira megörültem.
– Péternek húgocskája születik! – kiáltotta világgá apa.
– Akkor én bátyuska leszek!
(Alkotótársaim: Szalai Áron, Mancfeld Bianka, Bajusz Lola, Nagy Zámbó Bálint, a zentai Thurzó
Lajos Általános Iskola tanulói.)
