Rovatunkban a különféle témák kapcsán nemegyszer érintettük az idegen eredetű szavakat. Mint tudjuk, a nyelvek kapcsolatban állnak egymással, ezért egy szónak valamely nyelvből egy másikba való átkerülése természetes jelenség. A szókincsünk tekintélyes része idegen eredetű: jövevény- és idegen szavak. A jövevényszavak régebben kerültek a nyelvünkbe, és kevésbé érződik rajtuk az idegen jelleg, vagy viszonylag új átvételek, amelyek közkeletűek, széles körben elterjedtek, emiatt már beilleszkedtek a nyelvbe, sőt már az ősi szókincs részének érezzük. Az idegen eredetű szavak másik részét idegen szavaknak nevezzük, amelyek jellemzője, hogy viszonylag frissen kerültek a nyelvünkbe, jellegzetes idegen elemet tartalmaznak, és a használatuk valamely csoport- vagy rétegnyelvre korlátozódik. A szó beilleszkedését rendszerint az írásmód is tükrözi: a magyaros, kiejtés szerinti írás annak a jele, hogy a nyelv elfogadta a kérdéses szót.
Az írásmód alakulása kapcsán A magyar helyesírás szabályai így fogalmaz: „Az idegen eredetű közszavak idő múltával jövevényszavakká válhatnak, azaz olyannyira meghonosodhatnak, hogy más nyelvből való származásuk feledésbe merül. A jövevényszavakat ezért mindig magyarosan írjuk. Az olyan szavakat, amelyeknek más nyelvi eredete még többé-kevésbé nyilvánvaló, idegen szavakként tartjuk számon. Ha egy latin betűs írású nyelvből átvett, általános fogalmat jelölő idegen szó közkeletűvé válik, eredeti írásmódját a magyar kiejtést tükröző formával váltjuk fel. Az idegen szavakat tehát attól függően írjuk már magyaros vagy még idegen írásmód szerint, hogy mennyire haladtak előre a jövevényszóvá válás útján.”
Ebből is látszik, hogy nincs éles határ az idegen szavak és a jövevényszavak között, amit magunk is megfigyelhetünk jó néhány példán keresztül egyrészt a helyesírási szabályzatok, másrészt az írásgyakorlat révén. Ha új nyelvi elemről van szó, először általában az idegenes írásmód a jellemző, majd a nyelvhasználók idővel áttérnek a kiejtés szerinti írásmódra, amit a helyesírási szótárak készítői is figyelembe vesznek. Előfordul, hogy maga a szótár szorgalmazza a fonetikus írásmódot, ahogyan történt például a lízing, dizájn, kamion vagy a nejlon esetében. Olykor ez a nyelvhasználók részéről ellenállásba ütközik, erre a legjobb példa a jazz fonetikus átírása (dzsessz). Ezt az írásmódot már az 1954-ben megjelent 10. kiadású helyesírási szabályzat tartalmazza, és az 1984-es 11. kiadás is átvette. A szakma azonban nem tudta elfogadni, és továbbra is ragaszkodott az idegenes írásmódhoz, minden bizonnyal azért, mert a két szóalak írásképe nagymértékben eltér egymástól. A problémát a 2015-ben megjelent 12. kiadás oldotta meg, felkínálva a választás lehetőségét: jazz vagy dzsessz. Hasonló történet fűződik az e-mailezéshez is: a 11. kiadásban még csak az idegenes e-mail írásmód szerepelt, azóta viszont az internet elterjedése révén jóval gyakoribbá vált a szó, így felmerült a fonetikus írásmód igénye is. Már a 12. kiadás megjelenése előtt a nyelvhasználók egy része előnyben részesítette az – akkor még nem szabályos – ímél változatot. Az új szabályzat ezt figyelembe vette, és az idegenes írásmód mellett szabályosnak tekinti a kiejtés szerinti változatot is: e-mail vagy ímél. A nyelvhasználók másik része azonban éppen utóbbi írásmódtól idegenkedik, ezt tapasztalhattuk a szabályzat megjelenésekor, és azóta is jellemző. Az idegenkedés oka ezúttal is az íráskép nagymértékű eltérése. Ezenkívül további olyan példákat is felsorolhatunk, ahol a helyesírási szabályozás választási lehetőséget nyújt: spray, spré vagy szpré; standard vagy sztenderd; státus vagy státusz stb. A csili, csip, csipsz, fájl vagy a gírosz esetében inkább a fonetikus írásmódot részesíti előnyben: az idegen chili, chip, chips, file, gyros szóalaknál csak utalást találunk.
A kapucsínót ugyancsak nem övezi osztatlan lelkesedés, holott ez az egyedüli szabályos írásmód. A gyakorlatban nem ritka az eredeti cappuccino sem. Érdekesség, hogy a már elavulóban lévő kapucíner – egy kevés tejjel kevert sötétbarna (fekete)kávé – szó fonetikus átírással honosodott meg. Eredetét tekintve összefügg a kapucinusok rendjével: a csuklyát viselő szerzetes ruhájának sötétbarna színe ihlette a szerzetes – sötétebb kávé jelentésváltozást. (Nem tartozik szorosan a kapucsínóhoz, de kapucni szavunk ugyancsak az olasz cappuccio ’kapucni, csuklya; sapka; fedél, fedő’ szóból származik.)
Érdemes megfigyelni az internet és az okoseszközök fejlődésével megjelent elemeket: a fájl, szoftver, ímél, cset írásmódja viszonylag gyorsan magyarosodott, akárcsak a flopi, amely azonban csakhamar elavulttá is vált – az adathordozó és talán a szó is. A szelfi a nyelvhasználók széles körében az aktív szókincs része, minthogy maga a tevékenység is mindennapos, holott a szó még angol nyelvterületen is csupán 2002-ben jelent meg, magyar nyelvterületen 2010 körül, és két-három évvel később vált közkeletűvé. 2015-ben már magyaros írásmóddal szótárazták, ami a „körülmények szerencsés összjátékának” köszönhető: a szótári anyag előkészületei idején a szelfi már eléggé elterjedt a magyar nyelvterületen is ahhoz, hogy szótárba kerüljön, ráadásul magyaros írásmóddal.
További elmélkedés tárgya lehet, hogy például a performance a szótárírók szerint nem magyarosodott performansszá; a fridzsiderrel kapcsolatban olyan érzésünk lehet, hogy az eddigi frizsider is megmaradhatott volna alakváltozatként; a fitnesz magyarosodott, a wellness maradt idegen írásmódú; illetve például a rock vagy a show esetében fel sem merül a kiejtés szerinti írásmód – a „rokk” meg a „só” bizonyára hasonló hatást váltana ki, mint a dzsessz vagy a kapucsínó.
