A címben megjelölt témával, annak fontosságával vallási és pszichológiai szempontból sok írás foglalkozik, ugyanakkor a megbocsájtás a nyelvészet számára sem érdektelen. A nyelvészeket egészen pontosan az a bizonyos j betű/hangzó érdekli, amely ebben a szóalakban az á és a t között található: hogyan került oda, oda való-e, helyes-e a szóalak, ha j-t tartalmaz? A helyesírási szótárak ugyanis kizárólag a j nélküli formát közlik, akár az alapszót, akár az igekötős vagy a képzett változatokat, illetve a szószerkezeteket keressük: bocsát, bocsátja, bocsássa, előrebocsát, közrebocsát, rendelkezésre bocsát, vízre bocsátás, bocsátkozik, megbocsát, kibocsát, szén-dioxid-kibocsátás stb. Az írásgyakorlat azonban azt mutatja, hogy a megbocsájtás és a többi, j-t tartalmazó szóalak is gyakori, sőt ezeket élőbeszédben is hallhatjuk. A kérdés tehát az, hogy a helyesírási szótárak ajánlása ellenére helyesnek tekinthetők-e, és használhatjuk-e őket választékos szövegkörnyezetben.
Etimológiáját tekintve a bocsát egy török típusú nyelvből származik, és igen régen része a nyelvünknek (a 12. század vége óta), erről meggyőződhetünk, ha felidéződnek bennünk a Halotti beszéd és könyörgésnek, a legkorábbi összefüggő magyar nyelvemlékünknek a sorai: Vimádjuk Uromk Isten këgyilmét ez lélekért, hugy jorgasson ű neki, ës kegyigy-gyën, ës bulcsássȧ mënd ű bűnét! Mai értelmezésben: Imádjuk Urunk Isten kegyelmét e lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen, és bocsássa mind[en] ő bűnét!
A Nyelvművelő kéziszótárban a következőt olvashatjuk a két szóalakkal kapcsolatban: A bocsát az eredeti alak, s ma is ez a köznyelvi: útra bocsát ’enged’; valakinek a rendelkezésére bocsát valamit. De már a 18. század elején feltűnik (pl. Bethlen Miklósnál) a j hangzóval bővült bocsájt változat (mint a hullajt a hullat mellett). Ez a forma enyhén népiesnek számít, de egyre inkább terjed a köznyelvben is. Ugyanígy az igekötős származékban: megbocsát – megbocsájt; kibocsát – kibocsájt.
Ez alapján tehát nem tekinthető helytelennek a bocsájt forma sem, esetleg népiesnek, kevésbé választékosnak. Ezt erősíti meg Grétsy Lászlónak a témában írt cikke is: „Attól, hogy a helyesírás tekintetében legilletékesebb munkában, az Akadémiai Kiadó által megjelentetett Magyar helyesírási szótárban nem található meg ez a forma, még jó lehet. Az említett szótár előszava világosan utal is erre, ugyanis ezt olvashatjuk benne: »Bár nyelvileg helytelen, magyartalan alakulatokat szótárunkba nem vettünk fel, hogy ne terjesszük őket, munkánk nem óhajt a nyelvi helyesség tekintetében döntőbíró lenni, különösen ott nem, ahol egy vagy több változat használata egyaránt jogos.«” Amint látjuk, Grétsy megengedően viszonyul a bocsájt szóalakhoz, erre más írásaiban is találunk adatot, és felhívja a figyelmet arra, hogy még íróink nyelvében sem ritka: „piszkát maga alá bocsájtva, mint egy csecsemő” (Örkény István: Házastársak). Ágoston Mihály egyik írásában bővebb kifejtés nélkül közli, hogy „az »áruba bocsájt« helyesen: áruba bocsát”, ami összhangban van a Nyelvművelő kéziszótár leírásával, hiszen Ágoston e példát az újságból vette, amelynek pedig a választékos nyelvhasználatra kell törekednie: bocsájtás helyett bocsátásra.
A fentiekből kitűnik, hogy a nyelvészet jóval kevesebbet tud mondani a megbocsátásról, avagy a megbocsájtásról, mint a vallás vagy akár a pszichológia. Szempontunkból csak annyit állapíthatunk meg, hogy a bocsát az eredeti forma, sokkal később jelent meg a bocsájt, de a j hangzó felbukkanásának okát homály fedi. Helyesírási forrásaink csupán a j nélküli változatot ismerik el, így kijelenthetjük, hogy választékos szövegkörnyezetben érdemes inkább bocsátani, mint bocsájtani. Hozzátehetjük még, hogy a j-nek nincs jelentésmegkülönböztető szerepe, tehát egyaránt felbukkanhat a ’megbocsát’, illetve az ’enged’ jelentésű szavakban: megbocsátás – megbocsájtás, illetve kibocsát – kibocsájt stb. Érdekesség, hogy az ige felszólító módú szóalakjaiban a j nélküli változatok felé billen a mérleg: bocsásson, bocsássunk stb., habár vannak adatok az írásban és ejtésben is nehézkesnek tűnő j-s formákra is: bocsájtsunk, bocsájtsanak, bocsájtson stb. A medve kölykének szerepe nyelvészeti szempontból elhanyagolható, nincs ugyanis kapcsolat a bocsát és a (medve)bocs szóalak eredete között.
A szépirodalmi példákra visszatérve, sokak számára nagy hatású az Elbocsátó, szép üzenet című Ady Endre-vers, amelynek címében nincs és nem is volt j betű, erről tanúskodik a fennmaradt eredeti kézirat is. Gabriel García Márquez regényének (Szerelem a kolera idején) fordítója mindkét szóalakot használja (igaz, a j nélküli többször előfordul): „Hajdani intézeti osztálytársnői fenn voltak az egekben, ahová nem nyert bebocsátást, még kevésbé az után a megszégyenítés után, hogy kicsapták az intézetből…” „Végül aztán a saját könnyelműsége fosztotta meg ettől az élvezettől, mivel úgy látta, hogy az egyházi zene nem hat kellőképpen a lány lelkiállapotára, így hát szerelmes keringőkkel próbálta lángra gyújtani, és Lotario Thugut kénytelen volt elbocsájtani a karzatról.”
Személyes „viszonyom” ehhez a szóhoz hasonlóképpen alakul, mint a fenti összefoglalóban: a megbocsátás mellett nem ismeretlen számomra a megbocsájtás sem. Egyik legkorábbi „nyelvemlékem” mindkettőt egyaránt tartalmazza, a nagymamámtól ugyanis így tanultam imádkozni: …bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek. Ha választanom kell (ami a munkámmal jár), választékos nyelvhasználatra törekvő szöveg esetében mégis a bocsát élvez előnyt, a helyesírási szabályozáshoz igazodva.
