Szeptember elsején, amikor megkezdődött az új tanév, számtalan kérdés vetődött fel a pedagógusokban, a diákokban és a szülőkben egyaránt. Bizonytalansággal tölt el mindannyiunkat, hogy kiszámíthatatlannak tűnik, miként alakul a helyzet egy-egy községben, iskolában, osztályban, változik-e az oktatás módja, helyszíne a hiányzók számától függően és hasonlók. Az elmúlt két hónapban ismételten csak azt állapíthattuk meg, hogy bármennyire is szeretnénk, korántsem tekinthető ideálisnak a helyzet, hiszen az első negyedév legfontosabb tanulságai között egyebek mellett mindenképpen ott kell szerepelnie annak is, hogy az elmélet és a gyakorlat sajnos nem minden esetben fedi egymást.
Iskola, tanító, tanár, pedagógus, pedagógustársadalom. Olyan szavak, amelyeket gyakran emlegetünk ugyan, ám úgy tűnik, az emberek többsége sajnos egyre kevesebbszer teszi mindezt pozitív vonatkozásban. Pedig valamennyien emlékszünk még azokra az időkre, vagy ha személyes tapasztalatainkból nem is, szüleink, nagyszüleink elmondásából bizonyára felsejlik előttünk az az idő, amikor a tanító, a tanár, a pedagógus valódi példakép volt a diákok számára. Olyan személy, akire felnézhettek, akinek az emberi tartása útmutatóul szolgált számukra, akinek az értékrendje meghatározta az ő értékrendjük alakulását, még akkor is, ha olykor tartottak tőle, mert szigorú volt, ám mivel szigorúsága következetességgel párosult, fel sem merült senkiben, hogy mindezzel nem a gyermekek, a felnövekvő generáció tagjainak érvényesülését kívánja szolgálni. És talán éppen ez volt az egyik oka annak, hogy olyannyira felnéztek rá, olyan mérhetetlen tisztelettel viseltettek iránta. Ma már egészen más a helyzet. A pedagógusi hivatás presztízse jócskán csökkent az elmúlt évek, évtizedek alatt, ma már a tanító, a tanár csak igen ritkán számít példaképnek a diákok számára. Jóval gyakrabban tekintenek rá valamiféle akadályként, korlátozó erőként, sőt szélsőséges esetben akár ellenségként is, és valljuk be, ezért nem elsősorban ők maguk tehetők felelőssé, hanem mi, felnőttek, illetve maga a társadalom, amelybe beleszületnek, és amely ilyenné neveli őket.
Mint azt mindannyian tudjuk, az iskola oktató és nevelő intézmény. De vajon manapság megtartható-e ez az egyensúly a két tevékenység között, egy olyan időszakban, amelyben felborult az egyensúly, amelyben hihetetlen sebességgel formálódnak újra az egyébként szilárdnak hitt értékekről alkotott képzeteink? Az online oktatás időszakában az általános iskolás diákok esetében kétségkívül igen jelentős mértékben megnőtt a szülők jelenlétének fontossága a tanulási folyamatban, sőt, a szerepkörük is jócskán megváltozott, hiszen nemcsak aktív részeseivé, hanem kulcsszereplőivé is váltak az egész tanulási folyamatnak. Joggal vetődhet fel azonban a kérdés, hogy vajon maga a tanulás kizárólag az oktatási folyamat során érvényesül-e, vagy ennél jóval mélyebbre hatoló részét képezi a mindennapoknak.
A szülők és a tanárok párbeszédét figyelve gyakran észlelhető az a vélemény- vagy nézetkülönbség, hogy vajon kinek a feladata a diákokat nevelni, illetve ha úgy tetszik, megnevelni. A válasz nagyon egyszerű: mindkét félnek egyformán, legfeljebb az intenzitásban lehet eltérés az egyik vagy a másik fél részéről, ám csakis az adott helyzetre vonatkozóan. A másik ember tisztelete, a párbeszéden, az egymás meghallgatásán alapuló kommunikáció, a biztató szavak jelenléte, az önzetlenség, a munkára való nevelés mind-mind olyan értékek, amelyekre egyre kevesebbet figyelünk oda, és ezért kissé talán meg is kopott a jelentőségük, helyükbe inkább az önzőség, egymás ledorongolása, a sumákolás lépett.
Bár a diákok, a szülők és a pedagógusok csoportja esetében értelemszerűen más-más nézőpontból közelíthetjük meg általában az oktatás és ezen belül a jelenlegi, több szempontból is specifikusnak tekinthető helyzet kérdéskörét, a megközelítésmódok középpontjába mégis ugyanannak a kérdésnek kell kerülnie: Hogyan alakíthatjuk úgy a helyzetet, miként rendelhetünk alá mindent annak, hogy a diákjaink számára a körülményekhez képest a lehető legkedvezőbb feltételeket biztosítsuk a tanulási folyamat minél eredményesebb megvalósulásához? A tavalyi évben sokat töprengtünk azon, meghozza-e a kombinált oktatás a várt eredményeket, vajon érzik-e, átérzik-e a majd tanulók annak a súlyát és felelősségét, hogy az online órák nem kevesebb, hanem több munkát igényelnek tőlük, mert a haladáshoz, az építkezéshez az önálló munkájukra is szükség van. Mint az az esetek túlnyomó többségében beigazolódott, még a középiskolások sem érezték át igazán a saját felelősségük súlyát, az általános iskolások pedig talán még kevésbé, vagyis a szülők közbenjárása nélkül szinte egyáltalán nem volt eredménye a távoktatásnak. A normális mederben folyó tanévekhez viszonyítva ugyanakkor egy újabb, igen komoly kihívással is meg kellett küzdeniük a pedagógusoknak az elmúlt tanévben. Hogyan alakítsák ki az egyensúlyt, az összetartást, az együttműködést az osztályközösségen belül akkor, amikor az osztályok két csoportban, két külön tanteremben, más-más órarend szerint dolgoznak? A közösségi élmény, a kommunikáció, a jó légkör ugyanis köztudottan igen jelentős mértékben képes elősegíteni a tanulást, a jócskán megváltozott iskolai élet szabályrendszerének tükrében azonban talán még jobban kirajzolódott a fontosságuk. Hatványozottan oda kellett tehát figyelnünk olyan dolgokra is, amelyek azelőtt mindannyiunk számára magától értetődőknek számítottak, az online térben megvalósuló oktatási folyamat sajátosságai azonban számunkra sem könnyítették meg ezeknek a feladatoknak a megoldását. Sok esetben kifejezetten elbizonytalanítottak bennünket, hiszen nem rendelkeztünk korábbi tapasztalatokkal, bevált módszerekkel arra vonatkozóan, miként kezeljük a kialakult helyzetet, arról nem is beszélve, hogy megnövekedett feladatszámmal és egyre több elvárással kellett megküzdenünk, ami miatt joggal vetődik fel annak a kérdése is, hogy vajon a minőség milyen szinten volt fenntartható részünkről. Erre pontos választ valószínűleg még mi magunk sem tudunk adni, legfeljebb a reményünket fejezhetjük ki arra vonatkozóan, hogy az erőn felül való teljesítésünk eredményesnek bizonyult, illetve bizonyul majd hosszabb távon is.
Ahogyan a felvázolt helyzetkép is bizonyítja, az oktatási-nevelési folyamat minden résztvevője számtalan kérdéssel és problémával szembesül az újonnan kialakított rendszerben, amelynek értelemszerűen számos hiányossága és negatívuma van ugyan, mégis el kell fogadnunk, hogy ez az, ami a leginkább meghatározza a jelenünket. Éppen ezért tekinthető rendkívül fontosnak, hogy mi, felnőttek ne az egymásra mutogatással foglalkozzunk, hanem egymást támogatva, kölcsönös tisztelettel abba fektessünk minél több energiát, hogy a diákoknak megmutassuk mindazokat az értékeket, amelyekre a szüleink, a nagyszüleink, illetve pedagógus példaképeink tanítottak bennünket. Az oktatás és a nevelés folyamata igenis egybeforr, a célunk pedig aligha lehet más, mint az, hogy ne a trend, hanem a valós érték legyen a mérték. Ehhez kívánunk sok erőt, kitartást és elhivatottságot minden kedves pedagóguskollégának a pedagógusok napja alkalmából!
