A sült gesztenye időszaka tájainkon általában októbertől decemberig tart, ekkor találkozhatunk az utcákon a gesztenyeárusokkal. Az egészségügyi magazinok cikkei arra hívják fel a figyelmet, máskor is érdemes „kikaparni a gesztenyét”, vagyis az év többi szakában is megéri különféle formában gesztenyét fogyasztani, mert számos jótékony egészségügyi hatása van. Nyelvészeti szempontból is nyugodtan foglalkozhatunk az év bármely szakában a gesztenyével, nem jelenthet akadályt, hogy épp nincs gesztenyeszezon. A kérdés, hogy honnan ered a kikaparja a gesztenyét szólás, még a rovatunkban korábban feldolgozott forró krumpli kapcsán vetődött fel, ezúttal tehát ezzel az étellel, jobban mondva frazémával foglalkozunk, amihez Bárdosi Vilmos Szólások, közmondások eredete című frazeológiai etimológiai szótárát, valamint O. Nagy Gábor Mi fán terem? című kötetét vesszük alapul.
Eredeti formájában a kifejezés így szól: mással kapartatja ki a gesztenyét (a tűzből), a jelentése pedig: ravaszul mással végezteti el a munkát vagy annak nehezebb, veszélyesebb részét, de az eredményt ő élvezi. Gyakran hallhatjuk a szókapcsolatot a sportnyelvben olyan helyzetekre vonatkozóan, amikor az egyik csapat vagy játékos eredménye egy másik számára is kedvező, ezáltal továbbjut, vagy elkerüli az erősebb ellenfelet, anélkül hogy ezért különösebben megdolgozott volna. Ha egy játékosról azt írják, hogy a mérkőzésen kikaparta a gesztenyét csapatának, az azt jelenti, hogy az utolsó percben lőtt gólt, vagy kiváló teljesítménye révén a hátán vitte az egész csapatot.
A több európai nyelvben is megtalálható régi szólás elterjedése és népszerűsége a 17. századi nagy francia meseköltő, Jean de La Fontaine egyik meséjének köszönhető. A majom és a macska történetében Bertrand, a furfangos majom rábeszéli gazdája macskáját, Ratont, hogy kaparjon ki a tűzből néhány gesztenyét. Raton nagy nehezen kiszed három szem gesztenyét, amelyet a majom gyorsan bekap, ekkor azonban jön a szolgáló, és mindkettőjüket elhajtja. Ratonnak, a macskának, aki a csemegéért megszenvedett, üres hassal kell továbbállnia. „A kandúr csak mormogott, / Nem vala kedve, / Most látja, de már későn, / Hogy rá van szedve. / De a majom csak nevette, / Tele hasát veregette.” (Mesék – Franczia után ujra szerkesztette Czuczor Gergely, Pest, 1857)
Úgy tűnik, hogy a szólás – mással kapartatja ki a gesztenyét – ebből a meséből vett idézet, holott már előtte is megvolt a francia nyelvben, és maga La Fontaine is minden bizonnyal egy korábbi, 1584-ben megjelent anekdotagyűjteményben olvasta a történetet, amelyből a kifejezés származik, és azt dolgozta fel. Kétségtelen azonban, hogy a frazéma az ő meseátköltése révén vált idővel elterjedtté és népszerűvé. Korábban úgy vélték, a magyarba német közvetítéssel került be a szólás, ám régi nyelvi adataink arról tanúskodnak, hogy nem fordításról van szó, hiszen magyar nyelvterületen is ismerték a majom és a macska történetét, és utaltak rá írásos forrásokban. Ehhez kapcsolódó érdekesség, hogy a kifejezés sokáig nem szilárdult meg frazémaként, ahogyan manapság használjuk, hanem csupán a különféle változatokban ismert mesére utaltak, például Dugonics András Toldi Miklós (1793) című művében: „Oh bíró uram, nem vagyok én olly ostoba macska, kinek, az úr majma, kezét megfogja, és azzal kaparja ki a tűzes gesztenyét.”
A gesztenye kikaparásának története tehát évszázadokra nyúlik vissza, maga a szólás ehhez képest „fiatalnak” számít, csupán a 19. század közepére tehető a megszilárdulása állandósult kifejezésként.
|
A töpörtyű lényege Mi a töpörtyű lényege? Mi az a belső szükségszerű összefüggés, amely fogalmi jegyeit, létét meghatározza? Mi a töpörtyű szubsztanciája, belső természete a külső, akcidentális jelenségek mögött, amelyekbe Platon szerint burkolózik az örök, változhatatlan eszme? Ez a kérdés furdalt, amikor a következő mondatot láttam: A töpörtyű lényegében igen tápláló és aránylag olcsó eledel. S vajon ki magyarázza meg nekem a marhahús lényegét? Mi a marhahús szubsztancialitása, belső lényege, leglelke? Azt olvasom ugyanis: A marhahús lényegesen gyorsabban puhul meg, ha sótlanul főzzük. Vagy megérthetem ezt a mély kulináris igazságot a marhahús kvintesszenciájának ismerete nélkül is? Hát a Fruška gora-i üdülés lényege, veleje, alapelve miben rejlik? Mert egy érdekfeszítő turisztikai cikkben arról értesülök, hogy lényegében legolcsóbb a Fruška gora-i üdülés. Szerény ismeretelméleti tudásomat végképp kimeríti a napisajtó ezekkel a „lényegekkel”. A kivitel lényegében nem változik. Lényeges változások várhatók a piaci árakban (sajnos „lényeges” pénztárca is kell hozzá). Lényegesen nagyobb támogatást kell adni a testnevelésnek. A hagyma lényegében drágább, mint a banán (ez volt a piaci helyzet „lényege” a télen). Lényegbevágó újdonságok a fodrásztechnika terén. Lényeges tapasztalatokat szereztek labdarúgóink. Lényeg mindenekelőtt! Kevés szavunk van, amely annyira elrugaszkodott eredeti értelmétől, rendeltetésétől, mint a lényeg és ivadékai, s jobban eluralkodott volna. Nincs másfél évszázada, hogy nyelvújítók megalkották (a latin essentia, substantia magyarítása), s íme, Platontól a töpörtyűig, az ismeretelmélettől a labdarúgásig mindenütt ott található. Örülne a lelkük Kazinczyéknak, Verseghyéknek, hogy ilyen kapós lett. Vagy eliszonyodva megtagadnék művüket? Mi volna, ha ilyen rossz helyen alkalmazott pufogó szavak helyett megkeresnénk az odavaló egyszerűt? A töpörtyű kvintesszenciájának emlegetése nélkül csak annyit mondanánk, hogy tulajdonképpen igen tápláló, a marhahús szubsztancialitásának felidézése nélkül csak azt, hogy jóval gyorsabban megpuhul, ha sótlanul főzzük, a Fruška gora-i üdülés alapelve helyett, hogy voltaképp a legolcsóbb. Minek ide lényeg? A változások gyökeresek, a támogatás jelentős, az újdonságok nagyok, a tapasztalatok értékesek, a hagyma alapjában véve drágább. Lehet ez a lényeges még: jelentékeny, számottevő, nyomós, velős, tekintélyes, becses, jókora, tetemes, a lényegesen pedig: jelentősen, jóval, sokkal, nagyon, tetemesen, nagymértékben, módfelett, szerfelett, fölötte, s esetről esetre még sok más jó szóval is bővíthetjük szótárunkat. Nem csak kvintesszencia van a világon. Kossa János (1965) (Forrás: Kettős idegenségben, 2003) |
Rovatunkhoz kvíz is kapcsolódik: ITT!
