Igyekszem felidézni rövidke pedagógusi pályám kezdetét. A rám bízott zenei oktatáshoz kerestem olyan hangszereket, amelyeket bátran a diákok kezébe adhatok. Élénken éltek még emlékemben a régi tanárok, akik nemcsak kiváló kórusvezetők, hanem zenekarvezetők is voltak. Jól működő citerazenekara volt egykor az iskolának. Több tucat citerának kellett valahol lennie. Rövid kutakodás után előkerültek a hangszerek. Nem olyan állapotban, amilyenre számítottam, de még így is meg tudtunk menteni vagy nyolc-tíz hangszert. A legnagyobb meglepetés pedig csak ezután ért. Citerakeresés közben kiderült, hogy az iskolának egy egész tamburazenekart kiszolgáló hangszerállománya is van. Persze évtizedes por lepte mindegyiket, és a kezdeti öröm igazi kihívássá vált. Anyagiak hiánya miatt az iskola nem tudta a hangszerek áthúrozását fizetni, támogatókat pedig igen nehéz találni. Aztán összefutottam az utcán a szomszédasszonyommal. Már magam sem tudom, hogy kerültek szóba a hangszerek, de a következő pillanatban meg is lett a megoldás. Nagylelkű ismerősöm felajánlotta, hogy kisegíti az iskolát, és pénzt adományoz a hangszerek rendberakására. Egy feltételt szabott csupán: ne verjük nagydobra a dolgot. Ne tudja senki, hogy ő az adományozó! A citerák áthúrozását egy kiváló zenész és hangszerkészítő barátunk vállalta. (Valamelyik jövőbeni írásban sorra veszem a hazai hangszerkészítőinket. Nincsenek sokan, és a munkájuk felbecsülhetetlen értékű. Meg aztán arra is kíváncsi lennék, hogy van-e utánpótlása mestereinknek. Borúlátó vagyok, éppen ezért kéne mihamarabb végigjárni ezt az utat.)
Engedtessék meg nekem, hogy pár gondolat erejéig most megidézzem Szabados Györgyöt. Egy 1980-ban megjelent írásában elmélkedik az iskolai hangszerkészítés fontosságáról. Legszívesebben az egész írást beilleszteném ide, de sajnos nem tehetem. Ezért inkább kiemelem a legfontosabb gondolatokat. Mi történne a gyermekkel, ha már az általános iskolában megismerkedne a hangszerkészítés folyamatával? „Rászoktatja egyben az anyag, a munka, a gondolat, a művészet tiszteletére – egyazon folyamatban. Mert – mondja Szabados – a zenére való nevelés elsősorban emberi, népi és társadalmi ügy.” Egy ilyen kézművesgyakorlat bevezetése az általános iskolákban nélkülözhetetlen a zenére való nevelés rögös útján. „Hiszen a zene – a korábbiaktól eltérően – nem elsősorban az éneklésen, hanem az instrumentumokon át közelíthető meg. Eltüntetve tehát a szakadékot, mely a mai zenét immár jó ideje elválasztja a széles tömegektől…” A végére hagytam még egy mondatot a magyar jazz és improvizatív zene úttörőjétől. Kiemelten fontos gondolatról szól, mindannyiunkhoz: …a kultúra jövője javarészt azon áll, hogy tömeges, tehát közösségi lesz-e ismét, avagy végképp egyesek kizárólagos tulajdonává válik az elbarbárosodott „tömegekkel” szemben.
Vissza a hangszerekhez. A citerák elkészültek, a tamburákat áthúroztuk. Mindegyik használható állapotba került. Több sem kellett, rövid idő alatt megalakult az iskola zenekara. Múltkori írásomban erről már beszéltem. De hogy mindez mit váltott ki, arra legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Az órákon való kezdetleges tamburázgatások egyre gyakoribbá váltak. Azon kaptam magam, hogy nem győzöm körbeadni a tamburákat, mert mindenki ki akarja őket próbálni. Ennek a nagy fokú érdeklődésnek az lett következménye, hogy rövid időn belül nagyjából negyven gyerek kezdett el tamburán játszani a faluban. Szerencsénkre ekkor már létezett a helyi tamburazenekar, ők vették szárnyaik alá a fiatal növendékeket. Azóta már nagyban és egyre ügyesebben dolgozik ez a fiatal csapat. Ha az idő múlásával csökkent is a tanítványok száma, de még mindig maradt annyi gyerek, hogy egy ideig nem kell attól tartani, nem lesz utánpótlás.
Fontos e helyen elmondanunk, hogy a legújabb hangszertörténeti kutatások megállapították, hogy maga a tambura nem délszláv közvetítéssel került a bácskai magyar zenészek kezébe, hanem közvetlenül a törököktől vettük azt át. Ennek tudatában, azt gondolom, felértékelődik minden erről szerzett eddigi tudásunk. Sokkal nagyobb hangsúllyal beszélhetünk a falvainkban működő, de ma már a feledés homályába veszett tamburamuzsikáról. Régi történetekből tudhatjuk azt, hogy annak idején minden jól menő kocsmában volt tamburazene. Sok fotó őrzi az emlékét. Itt az ideje, hogy a jövőre gondolva mielőbb kineveljük azt az új korosztályt, akik szakavatott tanároktól tanulhatják el a tamburamuzsika fortélyait. Fontosnak tartanám azt is, hogy mindezt intézményes szinten tehessék. Mi lenne fontosabb, mint beemelni az oktatásba azt a művészeti ágat, ami szervesen kötődik a bácskai magyarok életéhez?
Erre a hétre szeretném figyelmükbe ajánlani Szabados György munkásságát. Sokfelől megközelíthető ez a gazdag életmű, ez alkalommal viszont csak egy apró kérésem van: hallgassuk csendben és figyelmesen a zongorát és a mestert, aki korokon és időkön át megidézi az örök zenét.
Írjuk be a keresőbe: Szabados György szóló – Régi ima 1989.mpg
