A címben foglalt kérdés a főzéstudomány szempontjából is megfontolandó, ám nyelvi rovat lévén természetesen nem ilyen módon közelítjük meg. Korábban már érintettük a minden hájjal megkent szólást – a körmön fonás technikája, illetve a belőle származó körmönfont melléknév kapcsán –, ezúttal pedig egy élőszóbeli, nyelvbotlásnak tűnő példából kiindulva azt vizsgáljuk meg, vajon hibázunk-e, ha háj helyett zsírral „főzünk”. Abban a példában ugyanis a minden zsírral megkent szókapcsolat hangzott el, amely első hallásra szólástévesztésnek tűnik, hiszen ezt inkább ebben a formában ismerjük: minden hájjal megkent. A továbbiakban arra a kérdésre próbálunk választ találni: valóban hibáról, nyelvbotlásról van szó?
A frazéma rendkívül ravasz, minden furfangot ismerő, életrevaló személy jellemzésére szolgál, és különféle formákban ismert a magyar nyelvterületen. Egyes változataira igen régről találhatók adatok, Baranyai Decsi János közmondásgyűjtő már a 16. század végén feljegyezte. A kialakulásáról Bárdosi Vilmos Szólások, közmondások eredete, valamint O. Nagy Gábor Mi fán terem? című kötetéből szerezhetünk ismereteket. A szólás eredete arra a régi hiedelemre vezethető vissza, mely szerint a boszorkányok által készített különféle állati eredetű kenőcsök varázserővel bírnak, és úgy vélték, a boszorkánynak tartott személyek részben ezeknek köszönhetik rontó erejüket. Ezek a kenőcsök főként kutya- vagy rókahájból készültek. Egy 18. századi boszorkányper jegyzőkönyvében olvasható, hogy a következővel vádolták az annak tartott nőt: „Kémény alatt legelőször magát a Dénesné hóna alatt valami zsírral megkente, azután a fiának a hónalját, és mindjárást kirepültek a kéményen által.” A rontásnak tartott betegségnek, az inak összehúzódásának a kezeléséről egyes területeken a „hasonlót hasonlóval kell gyógyítani” elv alapján így vélekedtek: „Ha valakinek a lába megkucorodik, mindenféle vad zsírját kell összefőzni, s ezzel kenegetni.” Számos népmese bizonyítja, hogy egyes állati eredetű kenőcsöknek „hétszerte erősebbé és szebbé” tevő varázserőt vagy éppen rontó hatást tulajdonítottak.
Ennek az ősi hiedelemnek a nyomán alakultak ki a szólás különböző változatai: minden hájjal megkent; neki is ravaszhájjal kenték meg az alfelét; ebhájjal kenték meg az alfelét; kutyazsírral kenyekszik; rossz zsírokkal megkent stb. Mikszáthnál ez utóbbi formában fordul elő:
„Nikoláj, az aggastyán rác kocsis, a lovak körül totyogott. A tarisznyákat szedte le a lovak fejéről és a hámokon igazgatott. Szlebenits ellenben a kocsi hátának dűlt, tanácstalanul vakarta a fejét és sóhajtozott:
– No, hát tessék ezt megfaggyúzni!
Mindez nevetséges volt, egész a pukkadásig. Még a pezsgő gőze mellett is, mely pedig nagyítja a kis dolgokat és kicsinyíti a nagyokat, oly hallatlanul nevetséges volt. Ez a vén mamlasz, ez a rossz zsírokkal megkent ember megakad egy szalmaszálnál. Hát mi lehet ez? Az előbb még azt hittem, hogy csak bohókás ürügyet hoz fel a további lumpolásra, de látva megszeppenését, háborgását, kissé gondolkozóba estem. Hátha csakugyan csodálatos gyöngéd lélek! Hiszen vannak olyan emberek, akik durva kéreg alatt finom érzelmeket rejtenek.” (Mikszáth Kálmán: A mi örökös barátunk)
A fönti felsorolásban a ravasz szó a rókára utal, a ravaszháj pedig a rókahájra. Feltehetőleg ebből vezethető le a szólás ma ismert jelentése: ravasz, furfangos. A kifejezésnek ugyanis tájanként több változata, valamint több jelentése volt ismert, a meglehetősen becsmérlőtől a szelídebbig, enyhébbig. Eredetileg általában csak ’rossz ember’ értelemben használták, amit alátámaszt, hogy a gonosznak tartott boszorkányokhoz kapcsolták. Valószínűleg azt hitték, hogy a kenőcsöknek tulajdonított rontó hatás nemcsak testi, hanem erkölcsi tekintetben is megmutatkozhat. Idővel egyes nyelvjárásokban kialakult a ’fösvény, zsugori’ értelme, a köznyelvben pedig a ’furfangos, ravasz’ értelmezés gyökeresedett meg. Meglehet, hogy erre éppen az említett ravaszháj szóval alkotott forma hatott, de az is elképzelhető, hogy a mindenféle hájjal kenekedő boszorkányok egyik tulajdonsága, az agyafúrtság, ravaszság terelte ebbe az irányba a szólás jelentését.
Az állandósult szókapcsolat kialakulását nyomon követve voltaképpen már választ kaptunk a kiinduló kérdésünkre is: láthatjuk, hogy egyes tájakon a „zsírral készült” frazémák is előfordulnak. Irodalmi művekben is nyomukra bukkanhatunk, Mikszáth mellett például Móránál is:
„A fekete nyárfák rendkívül komorak és elkeseredettek, forradásos testük van, és bozontos koronájuk, még a négyszögletes, kihegyezett és fűrészes levelük is csupa ellenséges indulat. A homokpuszták búsuló, vén betyárjai ők, maholnap hírmondó se marad ezekből a kidagadt erű, mogorva, öreg parasztokból. Kiszorítja őket élelmes rokonuk, a fehér nyárfa, a famíliának ez a minden zsírral megkent tagja. Nem válogatós, alkalmazkodó, földdel, klímával gyorsan megbarátkozó, ahol kell, a füzeknek is alája alázkodó, ahol lehet, a tölgyeknek is föléje törtető, sűrű termését irdatlan magasságból ereszti szélnek, de ha muszáj, bokornak is megél, és még az embernek is kedvében tud járni: minden levele ezüsttallér.” (Móra Ferenc: A fák jelleméről)
Bizonyos, hogy ennek a szólásnak egyes nyelvterületeken, nyelvjárásokban nemcsak a hájjal, hanem a zsírral alkotott változatai is éltek, voltaképpen tehát nem minősül hibának, ha manapság is azt találjuk mondani: minden zsírral megkent; nyelvbotlás helyett tekinthetjük akár egy régies formához való visszatérésnek is. Kétségtelen azonban, hogy a mai köznyelvben már a minden hájjal megkent frazéma a gyakoribb, amelyet szólásgyűjteményeink is jegyeznek, és régiesnek, ritkának minősítik például a neki is ravaszhájjal kenték meg az alfelét alakot. Ami pedig a jelentését illeti, az sokat szelídült az idők során, és napjainkban már csak az ügyeskedő, furfangos, ravasz emberre értik – nem dicséretként.
Rovatunkhoz kvíz is kapcsolódik: ITT!
