„Amikor felnőttként találkozik az ember a népzenével, a népi hagyományokkal, hajlamos rá, hogy rögtön elemezzen és válogasson abban. Miközben a gyerekeink, akik ott szaladgáltak közöttünk, válogatás nélkül szívták magukba mindazt, amit hallottak” – ezek Juhász Zoltán szavai. Őt már idéztük egy régebbi írásban. Ma sem mehetünk el azonban a szavai mellett, már csak azért sem, mert éppen idevágó gondolatokat osztott meg velünk a minap, lélekemelő koncertje után. Mai írásunkban arról lesz szó, hogy mennyire és miért fontos az intézményesített népzenei képzés már kora gyerekkorban.
Ehhez kapóra jöttek a fenti mondatok. Teret adnak a múlt heti írás folytatásához. Beszélgetőtársam továbbra is Kovács Norbert – Cimbi.
„Az Élő Forrás Hagyományőrző Egyesület már hosszú évek óta foglalkozik művészeti oktatással. Az alap ebben az esetben a művészeti iskolai forma, ami egész tanév folyamán, a szorgalmi időszakban zajlik. Válogatott pedagógusokkal, tantervszerűen. Ez nagy vívmánya a magyar köznevelésnek, és már a kilencvenes évektől működik nálunk. A művészeti oktatásnak az a lényege, hogy a kötelező alapfokú oktatás mellett, tehát az általános iskolai oktatás mellett lehetőség van egy ilyen mellékági foglalkozásra, tanulásra. A mi iskolánk egy hivatalosan, az Oktatási Minisztérium által bejegyzett oktatási intézmény. Nekünk is van tantestületünk, igazgatónk, gazdasági vezetőnk éppúgy, mint egy klasszikus oktatási intézménynek. Egyfelől egy általános országosan elfogadott tantervvel, másfelől pedig a helyi dolgokra felépített pedagógiai programmal rendelkezünk. Persze a naplók sem maradhatnak el. Délutáni oktatásban készítjük fel a gyerekeket úgy, hogy ez az egész oktatási forma államilag támogatott. Persze nem kötelező egy gyermek részére sem. Egyéni döntés alapján csatlakoznak hozzánk a tanulók. Mi pedig igyekszünk olyan élményszerű előadásokat és közösségi programokat nyújtani a gyerekeknek, hogy minél nagyobb kedvvel látogassák az óráinkat. Tanéven kívül, a nyári időszakban pedig táborokkal próbáljuk fenntartani a folyamatos oktatást. Ez idén nyáron közel ezer gyermeknek volt megszervezve. Igyekszünk olyan aktív programokat szervezni nekik, hogy állandó elfoglaltságot tudjunk nekik biztosítani, ami azt jelenti, hogy közel ötszáz program volt a két hét alatt. Ezt úgy tudtuk megoldani, hogy huszonöt fős csoportokra osztottuk a táborlakókat. Persze mindezt nem tudtuk volna megvalósítani, ha nincsenek pedagógus segítőink. Az idén három hét alatt negyvennyolc iskolai pedagógust alkalmaztunk erre a tiszteletdíjas feladatra. Ha ehhez még hozzáadjuk a felnőtt szakembereinket: színjátszókat, íjászokat, kézművesmestereket és előadóművészeket, akkor azt kell mondanom, hogy egy komoly stáb jött össze.”
Nem hiszem, hogy magyarázni kéne a fenti történetet. A beszélgetés kapcsán nekem most egy sor kérdés motoszkál a fejemben. Mennyi változáson estünk mi is át az utóbbi harminc évben! Volt köztük jó is, meg rossz is. Meg nagyon rossz is. Mindezek után pedig, ha kezembe veszem általános iskolásaink zenekönyveit, és összehasonlítom a régiekkel, torkomon akad a szó. Hol késik a változás, és kin múlik?
Ezen a héten szerencsém volt részt venni egy Juhász Zoltán-koncerten, ahol lányával és fiával muzsikált. Ezúttal ennek a kiváló furulyásnak és nem utolsósorban pedagógusnak a műsorából választottam hallgatnivalót. Többek között neki köszönhetjük, hogy a somogyi hosszifurugla nem veszett a feledés homályába, és újra élő hangszerként használja sok fiatal zenész.
Írjuk be a keresőbe: Juhász Zoltán és gyerekei, lassú magyaros
