Mácsai Mónika magyarkanizsai óvónő, aki számos izgalmas pedagógiai szakterület kiváló ismerője, egyebek között drámapedagógiával, gyermekpszichodrámával is foglalkozik. Bár a két módszer laikusok számára nagyon hasonlónak tűnhet, szerinte alapvető különbség a kettő között, hogy míg a drámapedagógiával kívülről hatunk befelé, addig a pszichodrámával belülről hatunk kifelé.
Mácsai Mónika rendszeresen tart foglalkozásokat és foglalkozássorozatokat iskolákban, emellett különféle rendezvényeken is izgalmas játékokkal várja a gyerekeket. Idén például a felsőhegyi Cifra Palota táborra készült drámapedagógiai foglalkozással, és a Malomfesztivál legkisebbjeinek és szüleiknek is lehetőségük volt a közös játékra. A pedagógust a drámapedagógiáról és ennek pozitív hozadékairól kérdeztük.
Miben tud mást nyújtani a drámapedagógia, mint a hagyományos pedagógia?
– A drámapedagógiára újra és újra fölerősödik az igény, aminek következtében a lehetőség is újra és újra megteremtődik rá. Hogy ez mikor következik be, az mindig az emberi tényezőn múlik. Bízom benne, hogy a Coviddal terhelt időszak létrehoz majd egy ilyen fölerősödést. Én már nagyon vártam, hogy emberek, gyerekek közelébe kerülhessek. A dráma annyit tesz, mint tenni, cselekedni. Ha ez találkozik a pedagógiával, akkor a gyerek nem passzív befogadóként szerez ismereteket. A legjobb, ha engedjük, hogy hassanak ránk a történések, és teszünk is érte, hogy valami történjen.
Mióta foglalkozik ezekkel a módszerekkel?
– Mintegy húsz éve estem szerelembe a drámapedagógiával. Így számomra a drámapedagógia nem újdonság, a pedagógusi létem döntő többségében jelen volt, miután Budapesten megtanultam a módszert. A pszichodrámával pedig nagyjából tíz éve ismerkedtem meg Szabadkán.
Nagyon fontosnak tartom, hogy legyen saját élményem: rengeteget játsszak, rengeteget vegyek részt olyan foglalkozáson, ahol én magam mártózok meg abban, hogy milyen is az, amikor a pillanat tesz velem valamit. Enélkül talán nem is lenne szabad foglalkozást vezetni. A másik fontos dolog inkább a pszichodrámához tartozik: nagyon fontos az önismeret, elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk magunkkal. Ha a pillanat valakit megtalál (például elsírja magát egy adott helyzetben), akkor nem szabad megijedni, hanem abban kell őt segíteni, hogy a lehető legjobban jöjjön ki a helyzetből. A gyerekek ezeket a feszültségeket kijátsszák magukból, őket sokszor elég bátorítani arra, hogy nyugodtan bújjanak a sárkány szerepébe, ha ehhez van kedvük.
Miért döntött úgy, hogy ezekkel a pedagógiai módszerekkel foglalkozik?
– Nagyon nyitott ember vagyok, a periférián élőket, a veszélyhelyzetben lévőket is gyakran megtalálom. Mindig is feladatomnak és egyben nagy kihívásnak tartottam, hogy akár a csoportomban a nehezebb sorsú, akadályoztatott gyerekeket támogassam. Ezek a módszerek kiválóak arra, hogy őket elérjük. Például a felsőhegyi Cifra Palota tábor első napján még nagy volt a zárkózottság, nehezen értették meg, hitték el, hogy most ezt is szabad, most azt is megtehetik. De így kapnak egyfajta megerősítést a gyerekek, hogy igen, itt most bármit tehetnek, és lesz felnőtt, aki azt díjazza. A második napra már érzelmileg is jobban megérkeznek, végül az utolsó abroncsok is lehullanak róluk, és a legzárkózottabb, a leginkább ellenálló gyerek is egyszer csak elhiszi, hogy jó gyereknek lenni. Az ellenállásnak egyébként mindig oka van, mert a gyerekek alapvetően nyitottak a játékra.
Milyen eszközökkel dolgozik a drámapedagógia?
– Elsősorban magával az emberrel. Emellett pedig minden olyasmivel, ami megkívánja a kreativitást, illetve motiválja a gyereket arra, hogy mozogjon, hogy a térben létezzen. Például vannak apró labdák vagy színes kendők, amelyek megfelelően tágítják a képzeletet, kellemes hozzájuk érni, könnyen formálhatók. Fontos, hogy a használt eszközök ne legyenek balesetveszélyesek. Az eszközöknek csak a kreativitás szab határt: ha a faluról kiderül, hogy valójában egy királyság, amely az óriások földje mellett áll, akkor a traktorzúgás is új szerepet kap. Ha a gyerekek bevonódnak a játékba, a mesébe, akkor onnantól kezdve a csillagos ég a határ az eszközök tekintetében is. A fűszál karddá változik, a bokor egy hatalmas, tüskés bozóttá, amely a királyságunkat védi. Nagyon izgalmas, és talán már inkább a pszichodráma felé kacsingat, amikor az újságpapírt használják fel arra, hogy a képzeletük segítségével megformáljanak valamit egy egyszerű papírdarabból. Az első néhány percnyi bizonytalanság után sok-sok csodálatos dolgot hoztak létre, amelyeknek mindegyike tükrözi a megformálója lelkét.
Hogyan segít a drámapedagógia a perifériára került gyerekeknek?
– Leginkább azzal, hogy megmutatja neki, hogy ő jó. A gyerek a drámapedagógia által megtapasztalja, hogy jót gondol, jót érez. Eközben emberi találkozások, érintések is történnek, mind a kortársaival, mind a foglalkozást vezető felnőttel. Ezek mind egy pozitív, biztonságos védőhálót képeznek a gyerek körül, ahol ő egyszer csak elkezdi jól érezni magát.
A gyerekek közti viszonyra hogyan hat a drámapedagógia?
– Egy néhány napos tábornak nem akkora a hatása, mint egy hosszú távú folyamatnak, bár az ember néha elhiszi, hogy csodát tesz, és bizonyosan meg is nyit egy rést. Hosszú távon azonban garantált a változás. A táborban egy bizalomjáték során „lézersugarak" között kell átvezetniük a becsukott szemű társukat, érintésekkel és szavakkal irányítva. Volt két fiú, akik nem kedvelték egymást, de úgy hozta a véletlen, hogy ebben a játékban ők lettek egy pár. Nem örültek neki, de nagyon ügyesen megoldották a feladatot, ugyanakkor döbbenetes volt, hogy egyáltalán nem értek egymáshoz. Beszéltek, összedolgoztak, de volt ez a fal, amelyet nem tudtak áttörni. De ez csak egy néhány napos tábor volt. Ha az ember folyamatosan ebben a közegben létezik, akkor nem is olyan sok idő után előbb-utóbb elengedik ezt a feszültséget.
Milyen korosztállyal foglalkozik leginkább?
– Mindig azzal, amelyik éppen megtalál. Vannak olyan foglalkozások, amelyeken három-négy éves gyerekek vesznek részt a szüleikkel együtt, az általános iskolásokkal háziolvasmány-földolgozásokat csinálunk, és volt (remélem, a továbbiakban is lesz) az a program, ahol a nyolcadikosokat kísértük végig a pályaválasztás előtt felmerülő kérdések megfogalmazásában. Vannak foglalkozások felnőttek, fiatal szülők számára is, akik arra keresik a választ, hogy hogyan legyenek minél jobb szülei a gyerekeiknek. A játszó gyerek minden emberben benne van. Aki nyitott, aki érzi, hogy ő fontos, hogy az ő véleménye számít, az bevonódik.
Nagyon hasznos segédeszköz a népmese: a kapu, amelyen keresztül belépünk egy-egy foglalkozásba. Útmutatóként Boldizsár Ildikó könyveit szeretem használni, mert az ő munkássága nagyon jó alap ezekhez a foglalkozásokhoz. A mese, a kerettörténet hidat képez az emberek között, életkortól függetlenül. Egyszer izgalmas ötletként fölmerült, hogy menjünk el nyugdíjasokhoz, akik bizonyos szempontból szintén a társadalom perifériájára kerültek, de ez még nem valósult meg.
