Kocsmai asztaltársaságunk legfiatalabb tagját hallgatom:
– Tegnap este random bementem a városba, majd ott találkoztam…
A magyarországi, tizenéves fiú szemrebbenés nélkül folytatta a beszámolóját, miközben én annál nagyobbakat pislogtam. Töredelmesen bevallom, hogy nem tudtam tovább figyelni, mert a mondat elején úgy lefagytam, mint a vírussal jól ellátott számítógép. Abban nem kételkedtem, hogy ő is érti az angol szó jelentését, hiszen a mai fiataloknál ez már „alapvetés”, jómagam meg történetesen számítástechnikai könyveket bújtam csikókoromban, így már akkor megtanultam az elhíresült RAM rövidítés valódi értelmét, vagyis random access memory. Abban már nem vagyok biztos, hogy az ifjonc a helyes kiejtést is tudta volna, de ez nem is fontos, mert az új keletű – bár Nyugatról érkező – szó már magyarosítva épült be az „újmagyar” szótárba. Még csak nem is azon akadtam fel, hogy idegen kifejezést használ a fiatalember a kézenfekvő véletlen helyett. Ezt a témát különben is részletesen kivesézte Grétsy László és Vágó István a múlt évezredben, amikor a számos shop, boutique, pub mellett elhaladva szólítottak fel bennünket: Álljunk meg egy szóra! Népszerű nyelvművelő műsorukban már akkor feltették a kérdést: lehetne-e a néha nehezen kiolvasható elnevezéseket szép magyar szavakkal helyettesíteni? Azóta már tudjuk a minden kételyt elsöprő választ: persze hogy lehetne, de eszünk ágában sincs.
Szóval amiatt nyílt ki zsebemben a piros ceruza, mert ez a szó még anyanyelvi változatban sem illik a mesébe. Véletlenül ment volna be a városba? Azt nem lehet. Még ha úgy mondta volna, hogy véletlenül találkozott valakivel, annak lett volna értelme, persze csakis magyarul. De nem, itt az egésznek annyi értelme volt, hogy a menő kifejezést valahogyan be kellett dobni. Bár magam is csodálkozok, miért kapom fel a vizet egy ilyen ártatlan elszólás miatt, amikor tudjuk, hogy ezelőtt miket használtak a fiatalok kötőszó helyett is. Márpedig azok szaftos magyar főnevek meg igék voltak, többnyire felszólító mondatba foglalva.
Közkedvelt énekesnőnket főleg a hangja miatt szeretem, emellett a dalszövegei sem rosszak. A divat érdekében azonban ő is beadta a derekát, íme: „Vetkőzés random, ruhák a parton, kezed a számon, hajadban mámor.” Ismét elakad a lélegzetem, és nem csak azért, mert elképzelem a gyönyörű művésznőt a parton. Itt annyi mentséget elismerek a felkapott szónak, hogy legalább rímel a következő sorral, viszont aki a kérdéses kifejezés egyéb értelmét is szeretné megmagyarázni ebben a szövegben, annak alaposan meg kellene fogalmazni a válaszát, nem pedig csak úgy random összedobálni a mondanivalóját, mint pacsirtánk tette a ruhákkal. Jószándékúan azt ajánlanám mindenkinek, hogy ha már muszáj idegen szóval ékeskednünk, akkor olyan helyre tegyük őket, ahol jogos a megjelenésük. A szóban forgó díszpéldány, mondjuk, sokkal jobban fest a „random randevú” környezetében, függetlenül attól, hogy ezt ugyancsak közölhetnénk saját nyelvünkön is az érdekeltekkel: véletlenszerű találka, avagy vakrandi. Mert ha a magyar kifejezések lassan ki is mennek a divatból, azért bízzunk benne, hogy a magyar vőlegényjelöltek még nem eldobni valók.
A másik gyöngyszem már nem mendemonda, hanem a nyomtatott sajtóban jelent meg (miáltal legalább a kiejtéssel nem kell bajlódni), méghozzá egy prominens pszichológus interjújában. Na jó, egy kiváló lélekbúvár nyilatkozatában: „Nagyon sokáig szeretnék még flow-ban dolgozni.” Elismerem, hogy a mi hangképzésünktől eléggé távol álló angolszász szócska szakmailag nagyon megfelel zárszónak, ennyit talán még én is értek a pszichológiához. Csak azt tartom hivalkodásnak, hogy mindez nem egy szakfolyóiratban jelent meg, hanem egy szórakoztató hetilap hasábjain, az illető magánéletével kapcsolatban. Azt is aláírom, hogy ezt a szép kifejezést nem tudjuk egyetlen magyar szóval helyettesíteni, annak ellenére, hogy nemzettársunk, Csíkszentmihályi Mihály írta le tudományos pontossággal a flow fogalmát, méghozzá egy angol nyelvű kötetben: önfeledt, élvezetes tevékenység, amikor egyfajta cselekvés magával ragadja az embert. Bár ezzel az erővel ő maga is mondhatott volna például áramlást, aztán hadd bajlódjanak az angolok annak leírásával, illetve kiejtésével!
Néhány hónappal később ugyanebben a magazinban szúrja be – mivelhogy vívó – olimpiai bajnokunk a divatszót, persze onnan még jobban kilóg, hacsak nem azt vesszük alapul, hogy az eredményes sportolónak egyben jó pszichológusnak is kell lennie: „Kilencéves korom óta a vívás adja meg számomra a flow-élményt, amiben a legnagyobb sikereimet átélhetem.” Az egészhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy ez a fickó minden bizonnyal egy szerencsés flow-tás.
Nem szeretnék annyira szigorú lenni, mint Gárdonyi, aki szerint bolondnak mondanánk azt a pávát, amelyik túzoktollat tűzdelne a maga tollai közé, és egy pillanatig sem kifogásolom, ha több nyelvben is jártasak vagyunk, sőt egyetértek a mondással, miszerint annyi embert érsz, ahány nyelvet beszélsz. Mégis, előbb tökéletesítsük ezt az egyet, amelyik a miénk, majd ezután gazdagítsuk szövegünket idegen eredetű szavakkal! Az sem árt, ha közben tisztázzuk magunkban a pontos jelentésüket.
Butik, shop
Butik. Korábban német közvetítéssel vettük át, s a bizalmas nyelvhasználatban élt ’italmérés; piszkos kis bolt’ értelemben. Később, immár közvetlenül a franciából, újból bekerült nyelvünkbe, idegen írásmóddal (boutique) és a korábbitól eltérő hangulati értékben: ’különleges divatárut árusító kisebb bolt’. A nyelv védelmezői hevesen tiltakoztak ilyen értelemben való felelevenítése ellen, mégis elterjedt. Írásmódja ingadozik: előfordul magyaros és idegenszerű alakban is. Csak az előbbi a szabályos!
Shop. Az angol shop főnevet egy idő óta a magyarban is sűrűn alkalmazzák, főként feliratokon: menedzser shop stb. (Ez helyesírási hiba is, mert az utótagot egybe kellene írni előtagjával.) A shop terjedése a bolt, üzlet rovására jellegzetes megnyilvánulása annak, hogy a kereskedelemben nagyobb vonzóerőt tulajdonítanak az angol megnevezéseknek, mint a magyaroknak. E nyelvi divatnak lélektani és szociolingvisztikai gyökerei vannak. (A Nyelvművelő kéziszótár nyomán)
