Emlékszem arra a télre. Sokat sétáltam egyedül. Kabát, sál, sapka, kesztyű. A mobiltelefont akkor is a zsebemben tartottam, de némítottam, sőt az internetet is kikapcsoltam rajta. Nem akartam, hogy bárki zavarjon. A hideg levegő mindig csípte az orromat. Szerettem a hó ropogását a talpam alatt. Akkor láttam életemben először a befagyott Tiszát. Nem mertem rálépni. Féltem, hogy a súlyom alatt beszakad, és elnyel a jéghideg homály. Teniszlabdákat dobáltam. Próbáltam a túlsó partot célozni. Egyszer sem hallottam repedést. A gyöngeség egyetlen jelét sem.
Csak egy labda pattogott át a szemközti havas strandra. Középmagasságban vált el a kezemtől a zöld gömb. Kellő magasság és gyorsaság. Nem repült messzire, de volt benne erő. Pattogott. Sokáig pattogott. Egészen a folyó másik partjáig. Egy ismeretlen, feketébe öltözött ember vette magához a labdát. Azóta sem láttam.
Én a korláthoz ragadtam. Várom, hátha visszadobja.
