Szóláskeveredésnek nevezzük azt a meglehetősen gyakori jelenséget, amikor két vagy több állandósult szókapcsolat hasonlóságuk okán összekeveredik, akár írásban, akár élőbeszédben. Születhetnek alkalmi, egyszeri tévesztések, mint például a rovatunkban már feldolgozott „nem tudja a pap, hogy mit iszik a papné”, ugyanakkor vannak ismétlődő példák, miszerint „nem enged a huszonegyből”, „elrepült felette az idő vasfoga”, „pálcát tör mellette” stb. Utóbbi hiba már egy 1915-ös újságcikkben is előfordult, és 1943-ból találhatunk olyan nyelvművelő írást, amely megpróbálja helyre tenni a két összekeveredett szólást, és eligazítani abban a kérdésben, mikor és ki felett törünk pálcát, illetve mikor törünk lándzsát valaki mellett. A szóláskeveredés „klasszikus” példája tehát a lándzsa- és pálcatörés, ezért napjainkban is sok nyelvművelő írás foglalkozik vele, mégis, manapság is előfordul hibaként, hiszen a két frazéma (pálcát tör valaki felett – lándzsát tör valaki mellett) hangzásában nagyon hasonló, és könnyű őket eltéveszteni, főleg élőbeszédben.
A szókapcsolatok eredetének felelevenítésével később talán könnyebb lesz közöttük különbséget tenni, ezért ezúttal e két szólás származásával foglalkozunk, Bárdosi Vilmos Szólások, közmondások eredete és O. Nagy Gábor Mi fán terem? című kötete alapján.
Lándzsát tör valaki mellett – jelentése: kiáll valakinek vagy valaminek az érdekében, védelmébe vesz valakit vagy valamit, síkra száll valamiért. A szólás hátterében a középkori lovagi tornák világa elevenedik meg, amikor a lovagok megvívtak egymással valamely nemes ügyért vagy az általuk választott hölgy kegyeiért. Érdekesség, hogy bár a kifejezés régről és sok változatban kimutatható magyar nyelvű forrásokban, átvitt értelmű szókapcsolatként csak később honosodott meg mint német jövevény. A kopját tör, fát tör, kelevézt tör példák már 16–17. századi levelezésekben előfordulnak, ám itt még nem átvitt, hanem konkrét értelemről, valódi harcról, lándzsatörésről van szó, ahogyan Arany János művében is: „Hogy törének láncsát a szép Piroskáér’?” Átvitt jelentésben a magyarban csak a 19. század végén kezdték használni, amikor a lovagi bajvívás már rég kiment a divatból, így a német frazéma fordításaként honosodott meg.
Pálcát tör valaki felett – jelentése: kedvezőtlen, lesújtó ítéletet mond valakiről, elítél valakit. Ugyancsak német eredetű, és viszonylag új a magyar nyelvben. Egy régi német jogszokásra vezethető vissza, mely szerint a halálraítéltet kivégzése előtt még egy ünnepélyes végső kihallgatásra a bíróság elé vezették, és a bíró, amikor kihirdette az ítéletet, hatalma jelképeként egy pálcát kért, majd háromfelé törte, és ezekkel a szavakkal dobta az elítélt elé: „Segítsen Isten, én nem segíthetek rajtad” – ezzel átadta a vétkest a hóhérnak, hogy az úgy bánjon vele, mint ő a pálcával. A mozdulat tehát az ítélet véglegességét, visszavonhatatlanságát fejezte ki, és azt jelképezte, hogy még a bíró hatalma sem elég a vétkes megvédéséhez. A magyar törvénykezésben nincs nyoma ennek a jogszokásnak.
Eredetük rávilágít arra, hogy a két szólásnak teljesen ellentétes a jelentése (megvéd valakit; illetve elítél valakit), ezért külön figyelmet kell fordítani arra, hogy hasonlóságuk ellenére ne vegyítsük őket. Kossa János egy 1965-ös cikkében úgy fogalmaz, a keveredésük olyannyira gyakori, hogy már akkor is gyanakodva nézné őket, ha egyszer véletlenül a helyes formában találkozna velük, bár ez a veszély nem fenyegeti, mert úgy látszik, még véletlenül sem hibáznak rá.
Fölmerülhet a kérdés, hogy ha már ilyen régóta és ilyen gyakran eltévesztik a beszélők, miért nem „szentesítik” a nyelvészek legalább a gyakori szóláskeveredéseket. A helyesírás tekintetében láthattuk, akadt arra példa, hogy a nyelvhasználók visszatérő hibáját (B. ú. é. k. helyett BÚÉK) végül elfogadták, sőt egyedüli helyes változatként nevezték meg a helyesírási szótárban. A választ a nyelvi elem elnevezése is jelzi: a szólások, közmondások már állandósult kifejezések, formájuk kötött, ugyanis az őket alkotó szavak együttesen képviselik a (valaha konkrét, mára átvitté alakult) jelentést, bármilyen módosítással ez elvész. Nem változtathatunk rajtuk, így nem fogadhatjuk el helyesként a szóláskeveredést sem, még ha mégoly gyakori is. Ahogyan Kossa írja: más a szólás, más az elszólás.
