A nyelvhasználók legtöbbjében bizonyára nap mint nap fölvetődik a kérdés, hogy a magyar helyesírás vajon csoda szép, meseszép, avagy kutya nehéz-e, főleg ami az efféle nyomatékosító kifejezéseket illeti. A csoda szép jelzős szerkezet kapcsán gondolkodtam el ezen, mégpedig azért, mert a szabályzat érvényes, 12. kiadásának megjelenése óta eltelt csaknem nyolc év sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy rögzüljön a köztudatban: a csoda szép szerkezet bizony különírandó.
Emlékeztetőül, a korábbi helyesírási szabályozás az egybeírt *csodaszép alakot javasolta, az új kiadás készítői azonban megpróbáltak rendet tenni a nyomatékosító értelmű formák között, és a csoda szépet is két szóba bontották a szabályozásnak megfelelően: „…különírjuk a nyomatékosító szavakat attól a szótól, amelyre vonatkoznak, például: csuda érdekes, jó nagy, jó néhányszor, kutya hideg, nagy néha, szép piros” (125. szabálypont).
A leírás egyszerűnek hangzik, ám a gyakorlati megvalósulása még nehézségekbe ütközik, sokszor ugyanis nem világos, hogy mi a különbség a kutya hideg, tök jó, meseszép vagy épp a koldusszegény között. Miért írjuk az egyiket külön, a másikat meg egybe, holott látszólag semmi különbség nincs a szerkezetükben? A kérdést már érintettük egy korábbi írásunkban a kutyás kifejezések kapcsán, amikor arra hívtuk fel a figyelmet, nem mindegy, hogy kutyatermészetről beszélünk, vagy kutya természetről. Az egybe- és különírás szemléletbeli különbséget takar. Az olyan példákban, mint a meseszép, koldusszegény, a tagok közötti kapcsolat jelentéssűrítő: olyan szép, mint a mese, annyira szegény, mint a koldus. A kutyatermészet jelöletlen birtokos összetétel, a jelölt formája: a kutyának a természete, szó szerint a házi kedvencre értendő. Jelöletlensége folytán ugyancsak egybeírjuk, akárcsak a jelentéssűrítő összetételeket. A különírt példákban viszont a főnévi jelző nyomatékosító szerepű, ezzel kapcsolatban pedig idéztük a szabályzat megfelelő pontját, ahol olvashatók a leggyakoribb nyomatékosító szavak is: csoda, csuda, tök, kutya, jó, nagy, szép stb. A kutya természetnek vagy a kutya hidegnek vajmi kevés köze van a négylábúhoz: a rossz természetű emberre, illetve a nagyon hideg időjárásra mondjuk.
A csoda szépről az Osiris Helyesírásában még a következőket olvashattuk: „A főnévi jelző rendeltetése olykor egyszerűen a nyomatékosítás: csuda jó, kutya hideg. Ebben a kategóriában kivételes írásmódú a *csodaszép összetétel, jóllehet funkcionálisan nem különbözik a csoda jó szókapcsolattól.” Valóban jó döntésnek bizonyult tehát az új szabályzat előkészítésekor, hogy megszüntették a kivételes írásmódot, és most már minden nyomatékosító értelmű csoda különírandó: csoda szép, csoda jó, csoda finom, csoda nyugodt stb., ugyanez érvényes a csuda alakváltozatra is. Azt viszont nem jelenthetjük ki, hogy ezzel megszűnt a nyelvhasználók minden ezzel kapcsolatos gondja, mivel, ahogy említettük, nem mindig könnyű eldönteni, hogy a tagok közötti kapcsolat birtokos, jelentéssűrítő, avagy nyomatékosító. Gondjainkat csak növeli, hogy még ha maradéktalanul el is sajátítjuk a szabályt, akkor is zavart okoz, ha fellapozzuk a 2017-ben megjelent, már új szabályozás szerinti Magyar helyesírási szótárt, abban ugyanis egymásnak ellentmondó példákat is találhatunk egy másik, közkeletű nyomatékosító szóról. A tök címszónál azt olvashatjuk, hogy nyomatékosításként külön kell írni: tök egyedül, tök hülye, tök jó, tök mindegy. A következő oldalon pedig külön címszóként szerepel a tökmindegy, mégpedig így, egybeírva. A tökrészeg szóval a növény kapcsán futunk össze a szótárban, ami arra enged következtetni, hogy nem csupán nyomatékosító értelmű, hanem valóban a tökhöz lehet köze, és a szerkezet jelentéssűrítő. Az egységesítési törekvések ellenére tehát még mindig akadnak kétértelmű kérdések. Visszautalva ismét az Osiris-féle Helyesírásra, abban többnyire különírt alakok vannak: tök érdekes, tök jó, tök mindegy, tök részeg, tök sötét. A 12. kiadás némely esetben a másik szemléletet követi (tökrészeg), sőt a tök mindegy – tökmindegy tekintetében mindkettőt… A tökös kifejezések közötti zavarra magyarázatul szolgálhat az a vélekedés, miszerint a tök érdekes, tök sötét stb. szerkezetekben a jelző a tökéletes szó rövidült formája, és ez indokolja a különírást. Más vélekedés szerint a szláv eredetű tök egyaránt jelentett növényt, és szolgált az ostoba ember megnevezéseként (tökfilkó), és ebből alakult ki a tök nyomatékosító értelme.
Ezt erősítik a tökös szólásaink, szóláshasonlataink, amelyek hatással lehettek a szókapcsolatok kialakulására: olyan a feje, mint a tök; részeg, mint a tök; tökkel ütötték a fejét. Előbbi szóláshasonlat három jelentésben is használatos: teljesen kopasz; feltűnően nagy, kerekded a feje; buta, korlátolt. Mindhárom a tök jellegzetes tulajdonságait – simaság, gömbölydedség – aknázza ki. Ebből jöttek létre a tökfej, tökfejű szóösszetételek. A részegség a szóláseredet szerint azért hasonlítható a tökhöz, mert az ittas ember éppúgy bukdácsol, mint a tök, amikor pattogva gurul. Ebből keletkezett a tökrészeg összetétel. A régies tökkel ütötték a fejét szólás eredete homályos, valószínűleg kevésbé van köze a növényhez, inkább áthallás eredménye, az viszont bizonyos, hogy belőle jött létre a tökkelütött szóösszetétel.
Mindez némileg magyarázatot adhat a tökös szerkezetek furcsa viselkedésére: a különírt példákban inkább a nyomatékosító szerep kerül előtérbe: tök jó, tök érdekes; az egybeírt alakban pedig a szólásból rövidült jelentéssűrítő jelleg: tökrészeg. A tök mindegy – tökmindegy kétféle írásmódjának okát továbbra is homály fedi. Afelől azonban semmi kétség: a helyesírás csoda szép és csuda jó!
