Még a nyár elején érkezett levél kedves ismerősnőmtől, s biztos voltam benne, néhány napon belül megválaszolom. Ezzel azonban azóta is adós vagyok. De íme a levél: „Keresem a helyem arra az időre, ami még hátravan. Sehogy sem találom, lehet, ami a rendelkezésemre áll, oly kevés, hogy nem is érdemes keresni… Fáradt vagyok a hétköznapi teendőktől, sok ez már nekem. Mármint a háztartás vezetése. Inkább olvasgatnék, kávézgatnék csak úgy lazán. Ami meg egyenesen tragikomikus: kívülről vének vagyunk, de ez belülről nem látszik.”
Ennyi. Látszólag pofonegyszerű. Vagy mégsem? És egyáltalán: mit lehet erre válaszolni? Küldjem el egy költőbarátom friss versének részletét? Tehát: „ám ha már hol itt fáj / hol ott és már minden / és már egyre erősebben / és már nem mozdul a test / az értelem viszont még lobog / a halált kívánod / vele lennél inkább jóban”. Közben egy írótársamnak a minap küldött íméljében meg ezt találom: „Törődik-e vajon valaki azzal, mi történik az ember lelkében, ha elveszíti a munkáját, vagy átszervezés okán menesztik őt a munkahelyéről, ahol esetleg két-három évtizedet húzott le, becsülettel, a szakmájának élve? Ismerősömet két hónapja bocsátották el, munkát nem talál, ideges, majd megőrül, mondja. Kiskorú gyerekei vannak, fél a holnaptól. Nincs egyedül.”
Most már figyelni kezdtem, így bukkantam rá egy interjúszöveg részletére, abban a tapasztaltnak tűnő válaszadó így fogalmaz: „Nagyot fordult a világ. Tagadhatatlan, hogy ma olyan korban élünk, amely radikálisan különbözik attól, amelyben szüleink, nagyszüleink éltek. A piacgazdaság eredményei látványosak. Üzletek, áruházak tömve áruval, aki dolgozik, olyan életvitelt engedhet meg magának, amilyenről elődeink álmodni sem mertek. Nem számoltam meg, de a látottak meggyőznek. Ma legalább kétszer annyi autó van szülővárosomban, mint amennyi kerékpár volt gyermekkoromban. A klasszikus polgáriból posztmodernné, illetve fogyasztóivá átalakuló civilizáció kihívásai és következményei azonban drámaiak. A hagyományos, erősen közösségi morál radikális individualista morállá, a közösségközpontú magatartás személyiség-központú magatartássá, az önmegtartóztatásra nevelő civilizáció élethabzsoló, hedonista civilizációvá alakult át.”
Mondanom sem kell, a levélírással még mindig kések. Szakkönyvekbe is belelapoztam, azok szerint mindannyian szorongást és feszültséget élünk át veszély-, illetve stresszhelyzetekben. Ezeket többnyire könnyedén átvészeljük, ám egyeseknél előfordul a túlzásos reagálás, ami aztán alvászavart, fáradtságot, fejfájást, szédülést vagy gyors szívverést idéz elő. Súlyosabb esetekben ez különféle fóbiákhoz vezethet. Vagy legalábbis gyakori pánikérzéshez. Az illető általában tisztában van mégis félelmének irracionális voltával. Mitévők legyünk azonban a jelenlegi esetben, a világjárvány kellős közepén, midőn egyetlen biztos pontba sem kapaszkodhatunk. Minden csupa rejtély. Az ismeretlennel képtelenek vagyunk megküzdeni. Nos, az emberek korábban a félelemmel szemben mítoszokkal, hitrendszerekkel védekeztek. Abban a meggyőződésben, hogy az általunk létrehozott alkotások maradandóan értékesek. Úgy tűnik, az így kiépített civilizációs értékrend megbicsaklott, s már nem támaszkodhatunk arra, ami elődeink számára erős fogódzó volt.
Hitchcock. Az angol filmrendező, aki állandó feszültséget volt képes teremteni, az első perctől az utolsóig. Egyik alkotásának vetítésével kezdődött egyébként a néhány évvel ezelőtt Londonban megszervezett, egy hónapon át tartó fesztivál, amelynek egyedüli témáját a művészeteket is ihlető szorongás képezte, alkotók és szakemberek bevonásával. Ami mondjuk a festőket illeti, a képeivel az iszonyatot közvetítő Munchra hivatkoztak a legtöbben.
És itt megálltam, mert mindez együttvéve még mindig kevésnek bizonyult az ismerősnőmnek szánt levél megírásához. Ezért aztán kénytelen-kelletlen szétnéztem, mit kínálnak a szorongás oldásaként. És már sorolom is: növelni kell a fizikai aktivitást, és hasznos minél többször finom zenét hallgatni, meg időnként meditálni. A gyógyszertárakban kérjünk magas szeléntartalmú készítményeket, a B-vitamin is kifejezetten jó hatású, nem beszélve az orbáncfűteáról. A végére hagytam a holtbiztos tippet: elmetisztító séta a közeli parkban. Ez hatni fog! Most már küldhetem a levelet.
