A szobában, ahol ülök, egyetlen kisasztal van előttem, rajta egyetlen diktafon, aminek jelzőlámpája pirosan világít, a fölöttem lévő neonfények vakítóan fehérek, és velem szemben, szemmagasságban még egy faltól falig érő tükör is helyet kap, hogy premier plánból figyelhessem minden egyes rezdülésemet, s bár eleinte érdekesnek tűnik, ahogyan a szemembe bámulok, a dolog hamar ijesztővé válik, amikor a plafon mozogni kezd, kidudorodik, aztán visszahúzódik, hullámzik, egyszer apály, máskor dagály, és ekkor valami csúnya csillogás úszik be a felszínbe, aminek hangja vízcsobogáshoz hasonlítható, de a szobában vakítóan fehér neonfények belerondítanak a gyönyörű szimfóniába, csak zörögnek, karcolnak, a bőrömön vérfoltok jelennek meg, előbb a kezemen, aztán a puha, nadrágból kilógó hasamon, és ezek a foltok szépen lassan terjednek, összeérnek, mígnem az egész lényem vörössé változik, és ekkor az asztalon fekvő diktafon visszajátssza az elmúlt fél óra, egy óra, két nap, ki tudja, mennyi idő hangjait, én pedig elrémülök, hogy miféle szörny ad ki ilyen hátborzongató, mélyről jövő csörömpölést, hörgést és dadogást, a kijelzőn pedig csak előre pörög az idő, mintha soha véget nem érő lyukba zuhannék, csak zuhanok, zuhanok, és már tiszta vér vagyok, a szemeim vérben úsznak, folyamatosan megyek össze, egyre apróbb vagyok, nem érzem a testemet, és a vakító fehér neonfényben egyetlen piros pötty marad csupán
