Olvasom a másnapi újságban, hogy egy nemrég elhunyt szerző helytörténeti jellegű kötetének bővített kiadása poszthumusz jelenik meg még az idén. Tanulmányaim alapján magabiztosan húzom ki a fölösleges h betűt, ismerve a mai mérvadó szótárak útmutatását, hiszen azokban csak posztumusz formában találhatjuk meg a szót, amely köznapi értelemben arra utal, hogy valakinek a halála után ítélnek oda elismerést, vagy jelenik meg könyve.
A pontos értelmezésért lapozzuk fel az idegen szavak szótárát: első jelentése az örökösödési joghoz fűződik – utószülött, vagyis az apa halála után született gyermek; szerzői művel kapcsolatban hátrahagyott, a szerző halála után nyilvánosságra kerülő alkotás jelzője; az elismerésekre vonatkozóan pedig a kitüntetett személy halála után odaítélt, örököseinek átadott díjat jellemezzük vele. Mint sok más idegen szavunk, ez is a latinból származik, mégpedig a ’legutolsó, legutóbbi’ jelentésű postumus nyomán: a post (’után’) felsőfokú alakja, és elsődlegesen a római jog szerint olyan gyermeket jelölt, aki az apja halála után jött világra. Innen ered mai átvitt értelme is a szerzői művekre és a díjakra vonatkozóan. Érdekesség, hogy használható mind főnévként: utószülött; mind melléknévként: posztumusz kitüntetés; ugyanakkor határozórag nélkül is betölthet határozószói szerepet: posztumusz kitüntették; bár utóbbi példában is inkább javasolható a melléknévi használat: posztumusz kitüntetést kapott.
E sokoldalúság mellett öt szótár föllapozása után – akadémiai és Osiris-féle helyesírás, valamint értelmező és idegen szavak – meglepetésként ér, hogy a hatodikban fölbukkan az a bizonyos, határozott mozdulattal eltávolított h betű. Mivel szintén akadémiai kiadványban tűnik föl – vagyis mérvadónak tekinthető műben –, közelebbről meg kell vizsgálnunk, hogyan is kerülhetett oda, és miért nem látható a mai – ugyancsak mérvadó – kötetekben az ismertetett szóeredetbe sehogyan sem illő h betű, amely a humusszal való kapcsolatot sejtet.
A Tótfalusi István-féle, interneten is elérhető etimológiai szójegyzék arról tájékoztat, hogy a posthumus forma a középkori latinból ered, és téves, „tudákos” etimologizálás következménye: a postumus alapalakba beleértették a ’föld’ jelentésű humust is, gondolván, hogy a post és a humus összetételeként olyan alkotót jelöl, aki már a „földben porlad”. Ennek a tévhitnek a nyomán a mai franciában és angolban megmaradt a humuszra utaló h betű: posthume, illetve posthumous, amelyek analógiájára a magyarban is elterjedt ez a változat, sőt sokáig ez számított a helyesnek. Így az 1966-ban kiadott hétkötetes magyar értelmező szótár a poszthumuszt közli, hozzátéve, hogy létezik még a régiesen írt posthumus, illetve a választékos posztumusz is. A tévedések, beleértések, félrefordítások meghonosodása korántsem ritka – gondoljunk csak a népetimológia hozadékaira –, így nem tekinthető furcsának az sem, hogy a francia és az angol mellett a magyarban is gyökeret vert. Később azonban nyelvünkben újra fölfedezték az eredeti szóalakot, hogy pontosan hogyan, nem ismeretes, az viszont bizonyos, hogy a helyesírási szabályzat 1984-ben megjelent 11. kiadásában már csak a posztumusz található meg, és ezt követik az említett, ma mérvadónak számító kiadványok is. Azok számára, akik „humuszosan” tanulták meg és használták, ez kellemetlen újdonságként hatott, ám a későbbi nemzedékek már a h betű nélküli posztumuszt veszik természetesnek.
Grétsy László meséli el egy írásában levélírói kérdésre válaszolva a maga néhány évtizeddel azelőtti történetét a szó fölfedezéséről, amikor is rácsodálkozott a hétkötetes értelmező szótárban szereplő, „humusszal fertőzött” változatra, és kutatása nyomán szembesült azzal, hogy sokáig ez számított a helyesnek:
„Az írók is jórészt ezt használták. Szemléltetésül, íme, egy példamondat a huszadik század első felének egyik legnépszerűbb írójától, Herczeg Ferenctől: »A posthumus levél … úgy hatott rá, mint üzenet a túlvilágról.« Napjainkra változott a helyzet. A szótárak – a helyesírási szótárak is! – ma már csak a posztumusz formát közlik. Azt tartják helyesnek, s ez így is van rendjén. A hibás belemagyarázáson alapuló posthumus alakot pedig lassan, de feltartóztathatatlanul belepi a jótékony televény, a humusz, amelyből »vétetett«…”
