Borislava Perić-Ranković 1972-ben született Óbecsén. 1994-ben munkahelyén balesetet szenvedett, és tolókocsiba kényszerült. Viszonylag későn, 30 évesen kezdett el asztaliteniszezni, de egy év múlva már nemzetközi kupákon versenyzett – ekkor még ennél nagyobb ambíciói nem is voltak.
Az első komolyabb sikerre nem kellett sokáig várnia: 2004-től sorozatban jöttek az érmek, 2008-ban csupa aranyat kapott – a legfényesebb és a legkedvesebb mégis a 2008-as pekingi paralimpián megszerzett ezüstérem.
Évek óta Újvidéken él és edz. A gyermekhét vendégeként pénteken Óbecse főterén pörgette jókedvűen a labdát mozgássérült barátaival, ekkor adott interjút lapunknak is.
• Januárban édesanya lett, ehhez szívből gratulálunk! Mikor fogott a kezébe ismét ütőt?
– Május végétől edzek ismét, június végén egy spanyolországi tornán vettem részt azzal a céllal, hogy megnézzem, egy év kihagyás után hol is tartok. Három éremmel tértem vissza, emiatt jómagam és a válogatott is azt reméljük, hogy Zorica Popadićtyal és Nada Matićtyal jól fogunk szerepelni a világbajnokságon.
• Ez azt jelenti, hogy jó formában van, és nem jön haza üres kézzel az október 24-én kezdődő dél-koreai világbajnokságról?
– Ez majd ott dől el. Spanyolország előtt csak egy hónapot edzettem, ezért a verseny tulajdonképpen egy ellenőrzés volt, hogy eldöntsük: hogyan dolgozzunk, mire figyeljünk a világbajnokságig. Most a lányokkal és Zlatko Ilijával edzünk, de jó lett volna még egy tornán részt venni, hogy biztosak lehessünk abban: alaposan felkészültünk.
• Ön jelenleg Újvidéken edz. Elégedett a körülményekkel?
– Az Újvidéki Sport- és Üzletközpont asztalitenisztermében tökéletes körülmények között tudunk felkészülni a versenyekre, mindent igyekeztek úgy kialakítani, hogy kerekes székkel is meg tudjuk közelíteni. Egyedül az edzőpartnerek hiányoznak, ezen a téren az egészséges asztaliteniszezők igyekeznek kisegíteni bennünket, hogy minél jobban felkészülhessünk.
• Ön szerint megkapják-e a sikeres mozgássérült versenyzők a nekik kijáró megbecsülést és támogatást?
– Nekünk ezen a téren komoly gondjaink vannak, mert pénzhiányban nem lehet a versenynaptárt teljesíteni, sem a szükséges előkészületeket megtenni. Támogatás híján itthon kellett felkészülnünk, mert sajnos csak egy egyhetes olaszországi edzőtáborba jutottunk el, többre nem volt pénzünk, amit nagyon sajnálok. Egy szlovéniai edzőtábor ugyanis játékosonként 1000 euróba kerül, és ezt nem tudjuk megengedni magunknak. Ennek ellenére mi minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni annak érdekében, hogy bebizonyítsuk, érdemesek vagyunk a támogatásra. Mi eddig is minden nagy versenyről éremmel tértünk haza, ami a feltételek ismeretében nem kis teljesítmény. Biztató jel, hogy két hete írtunk alá egy szponzori szerződést a Lukoil céggel, amely felismerte értékeinket.
• Ezen felül személy szerint milyen támogatásban részül?
– Az óbecsei község évi 100 000 dinárral támogat, ami csepp a tengerben. Sportnyugdíjban is részesülök, ami figyelembe véve az élsporttal járó kiadásokat, sajnos szintén szerény jövedelem…
• A balesete előtt kosárlabdázott. Az asztaliteniszezés előtt megpróbált visszatérni ehhez a sporthoz. Miért váltott?
– Abban az időben az egyetlen kosarazó kerekes székes lány voltam, ezért versenyekre nem jutottam volna el. Barátok vettek rá arra, hogy vegyek ütőt a kezembe, próbáljam ki az asztaliteniszezést, és az igyekezet és a kitartás rövid idő alatt meghozta a gyümölcsét.
• A világranglistán most hol helyezkedik el?
– Az egy éves kihagyás miatt jelenleg a harmadik helyen állok, de azt remélem, hogy a versenyeket követően jövőre visszafoglalhatom az első helyet.
