Azt, aki már 34 évvel ezelőtt, munkafeladatból kifolyólag ott volt egy kosárlabda Eb-n, a népszerű sport éppen zárult újabb kontinensviadalán kevés meglepetés érhette. Mi sem természetesebb, hogy az a kettő, melyet mégis tapasztaltam, voltaképpen nincs szoros kapcsolatban magával a játékkal és a lengyelországi egyéb eseményekkel. Az elsőt ezért logikátlannak, a másodikat pedig szükségtelennek nevezném.
Nincs benne, szerintem, logika, ha a magukat szurkolóknak nevező alapjában véve tétlen és autós legények éktelen tülköléssel az elveszített döntő után keringnek ünneplő hangulatot teremtve a főváros utcáin. Ha Szerbia aranyat nyert volna, a bizonyos értelemben rendbontásnak is nevezhető szokás érthető és részben el is nézhető lett volna, mint ahogyan az is, ha a szombati elődöntő, a Szlovénia feletti győzelem és a biztosított medál után indul el az autók hangos hada.
Elnéztem a fogadtatást is a belgrádi városházában, amikor a szintén már szokássá vált erkélyi mutatkozásnak őrjöng a több ezres tömeg. Ott voltak fenn a kosarasok és a szövetségi kapitány, ami rendjén is, hisz ők nyerték meg egészen váratlanul az ezüstérmet. De mit keresett közöttük a szövetség elnöke és főtitkára? Ha a csapat érdem szerint áll a szurkolók elé, milyen a tisztségviselők érdeme, és volt-e egyáltalán részük a sikerben?
Egészen világos, hogy a két funkcionárius maradhatott volna a földszinten a polgármesterrel, akkor sem hiányolta volna őket a tömeg, elvégre semmi közük az éremhez. Az lenne a magyarázat, hogy ők tették meg Dušan Ivkovićot kapitánynak? Jó, ez rendjén, de ők tették meg két évvel ezelőtt Zoran Slavnićot is, és az akkori kudarcért egyikük sem felelt, maradtak a poszton, így esetükben az érem nem ad okot az ünneplésre, csak azért mert egyszer nem tévedtek.
Ha az olvasó jobban odafigyelt, a kapitány sem említette őket az érdemesek között. Ivković köszönetet mondott a játékosoknak, a maga választotta szakcsapatnak és a szponzoroknak, senki másnak.
Nem a szövetség érdeme, hogy Ivković csapatot tudott választani és vezetni. Tudta ő ezt már akkor is, amikor a mai elnök és főtitkár még csak nem is álmodozott arról, hogy egyszer majd tisztségbe jut.
Nem meglepő ezért az sem, hogy a horvát közvélemény egyre inkább arra utal, hogy a két országot csak egy folyó választja el, és kosárlabda ügyében nem perdöntő, hogy egy véres háború is. Azt sugallják az ottani tisztségviselőknek, a szövetségből és a klubokból egyaránt, tessék pillantást vetni a szomszédba. Tessék gratulálni a szerbeknek az eredményért, a bátorságért és a megfontoltságért és elkérni tőlük a receptet. Nem szégyen, hisz a szerbek is saját kárukon tanultak. Dicséretes, hogy kosárlabdában okultak is, tehát példaként állíthatók. A két nemzet mentalitása hasonló. Kosárlabdára mindkettő egyformán tehetséges. A különbség azonban ég és föld. Ne higgye senki, mondják a horvátok, hogy a szerbek véletlenül nyertek ezüstöt, a horvátoknak pedig ugyanígy maradt a keserűség és csömör.
