Nem tehetek róla, hogy szinte hétről hétre Snežana Marković-Samardžić a szerdai rovat főszereplője. Ezúttal ugyan közvetve, mert a sportminiszter asszony újabb bölcsességgel, vagy hangzatossággal nem jelentkezett, viszont a múltkori „nem vagyunk sportnemzet” kijelentése számos témát vet fel a szerbiai sport és testnevelés kapcsán.
Mivel a múltkor kiderült, hogy a végső következtetésben egyezünk, csupán más módon jutottunk el hozzá, utólag rájöttem, hogy így is csak a jéghegy csúcsát érintettem. Van ugyanis még számos kérdés és ugyanannyi válasz, hogy a sport és a testnevelés itt voltaképpen miért is alacsony szintű, és ehhez mérten a nagy versenyeken mutatott eredmények miért annyira meglepően jók.
Kezdjük talán azzal, amiről a miniszter asszony nem is beszél, hogy a sport nem a klubokban indul, függetlenül attól, hogy melyik sportág milyen korosztálynak javasolja a rendszeres edzések kezdetét. A testnevelés, mint minden egyéb nevelés, a családban kezdődik. Ha a szülők nem kezdik meg idejekorán az alapos és átfogó nevelést (torna, étkezés, etika stb.), többek között tehát a testnevelést, mint az egészség egyik alapfeltételét, annak utóbb nemcsak maguk és gyermekük látják a kárát, hanem, mint ahogyan egyre gyakrabban tapasztalhatjuk, az egész közösség. Az egyik gyerek túlsúlyos lesz, a másik betegeskedő, a harmadik elmarad a fejlődésben, s ezek valamennyien, mint a családi otthonban elhanyagoltak, az utcára jutnak, s egyetlen kötődésük a sporthoz, hogy könnyen befolyásolható, rendbontásra, erőszakra és bűnözésre hajló, álszurkolókká válnak.
Ha az alapot a családban mégis megkapják, még nem szavatolt a teljes folyamat sikeressége. Tapasztalható, hogy a nevelőintézményekben, az iskoláskor előttiben és az általános iskolában is, manapság sokkal kevesebb figyelmet fordítanak a testedzésre, mint, mondjuk 50 évvel ezelőtt. Először is, a tornaórák számának csökkentése révén, másrészt annak köszönhetően, hogy sok szerbiai iskolának ma sincs szabályos és kellően felszerelt tornaterme. Amit pedig a család és az elemi iskola elmulaszt, később már nagyon nehéz, szinte lehetetlen bepótolni.
Vannak a kérdéskörnek további fonákságai is. Mindent említeni nem is lehet, nézzük azonban a meglevő tornatermek, medencék és sportcsarnokok kihasználási módját. Nem általános érvényű, de a nagyobb helységekben szinte rendszeres jelenség a tornatermek, mint bevételi forrás, bérbeadása, ami eleve csökkenti a diákok testedzési lehetőségeit. A megoldatlan pénzelés egyik következménye így, hogy a diákoknak épített termeket az iskola így tulajdonképpen ellopja tőlük. Vagy merítsek egy újvidéki témát a sportcsarnokok kapcsán. A város ingyenes medence-csarnokhasználatot biztosít egyes, a legmagasabb osztályokban szereplő kluboknak. Fizet, de a létesítmények vezetőire bízza az órabeosztást, ami vagy a klubokkal való egyeztetés, vagy ami gyakoribb, nélküle történik. Az egyik legjobb klub ifijei, akik országos bajnokok, és soraikban több válogatott is van, kaptak ugyan napi terminust, viszont olyan időpontra, amikor éppen az iskolában vannak. Mivel senki sem hajlandó cserélni velük, önlopással cserélnek maguk között, és a felnőtt csapat edz szokatlan időben azért, hogy az ifik egyáltalán edzhessenek.
Amikor néhány hete ráharaptam a témára, egy volt ismert sportolónőnk dicséretét érdemeltem ki. Köszönöm, de az egyetlen gond, hogy mindketten tudjuk, ő is és én is csak nagyon keveset tehetünk az ügyben. Pusztába kiáltott, magányos szavunknak esetleg ezrelékekben kifejezhető területen lehet foganatja, ha azok, akik egyetlen tollvonással cselekedhetnének, a tények puszta megállapításánál tovább nem merészkednek.
