Meglehetősen szokatlan hír terjedt el a napokban a világhálón. A világelső teniszező, Novak Đoković kijelentette, mérlegeli a lehetőséget, hogy pályafutása befejező szakaszában önmaga edzője legyen. Az edzőket ugyan nem tartja szükségtelennek, mi több, áldásos dolog szerinte, ha jó szakcsapattal dolgozik, viszont elképzelhető és nem szükségszerűen rossz megoldásnak tartja, ha az élsportban párját ritkító módon kizárólag a saját mestere lenne.
Több oka lehet annak, hogy Novak így gondolkozik. Az első, hogy amióta elbocsátotta Goran Ivaniševićet, rájött, hogy nincs nagy tolongás a számításba jöhető jelöltek soraiban, vagy Novak érzi már az aktív játék befejezésének közelségét. Tehát vagy nincs is érdekelt Novak edzőjének munkahelyére, mert senki sem óhajtaná egy hanyatló játékosra pazarolni az idejét, erejét és hírnevét, vagy pedig Novak nem szándékozik már erőt meghaladó munkát folytatni. A legkevésbé valószínű, hogy Novak annyira beképzelt, hogy a leendő sikerek elérésére saját magát látja a legjobb edzőnek.
Az edző fontos szakember, mert nem is létezne, ha nem volna az. Kívülről leginkább sokkal jobban látni, tudja ezt minden sportoló, és tisztában van vele, hogy nem szurkoló kell mellé, hanem egy hozzáértő személy és egy szinte napi 24 órán át kéznél levő tárgyilagos szempár.
Íme egy példa arra, hogy egy sportoló, legyen az olimpiai vagy világbajnok is, edző nélkül mennyire magára van hagyva, és ha csak saját magára számít, milyen mértékben reménytelen a helyzete.
Van a teniszben egy ritkán alkalmazott játékelem, amit angolul tweenernek hívnak. A játékos, más jó megoldás hiányában, kénytelen a pályával háttal állva (futva) ütni, és a lába között küldi vissza a labdát. Nem hinném, hogy bárki is edzené, ilyenkor mi is a fogadó játékos teendője. Elvben a labda érkezhet bárhova, ami azonban nagy tévedés. A világhálón számos ilyen látványos ütés felvétele található.
Egyből mellőzni lehet Nick Kyrgios és Benoît Paire tweenereit, mert ők az ellenféllel szemben állva ütnek a lábak között, ami esetükben nem kényszermegoldás, hanem a riválist átverő, meglepetésnek is nevezhető tiszta bohóckodás, ugyanúgy, mint a kéz alatti adogatás.
Létezik-e törvényesség, valami állandóság, ami segíthetné a fogadó dolgát? Látszólag nem. A tweener nem túl gyakran sikerül, általában a hálóban vagy a vonalon túl köt ki a labda. A jól, tehát a másik térfélre ütött tweener esetében mégis könnyűszerrel megállapítható, hogy a jobbkezesek túlnyomó többségben a tenyeres oldalra, a balkezesek pedig a fonákra ütnek. Valószínűleg így a könnyebb. A jól ütött tweener általában pontot ér. A fogadóknak ugyanis mintha fogalmuk sem lenne a fenti szabályosságról, és nem a zárható oldalt védik, hanem a pálya közepét, ezért az elütések elsuhannak mellettük. Érdekes, de ennyire egyszerű dolgot saját észből még a világelsők sem fognak fel.
