A slágerszerzők eltúlozzák az érzelgést, amikor a búcsúzások pillanatait énekelik meg, ami egyre inkább a sportra is jellemző. Mintha a mézédest és a keserűséget ügyesen keverő dalszövegírókat bíznák meg egyik-másik híres sportoló pályafutása befejezésének bemutatására, mintha az aktív sporttal és szurkolók előtti szerepléssel való szakítás nem a lehető legnormálisabb pillanat lenne, amire a sportoló idejében felkészülhet, vagy felkészíthetik azok, akik a versenyévek során körülvették őket, tanácsokat adtak, és segítették.
A világ persze nagyot változott, és a média sem úgy viszonyul az egészhez, mint mondjuk az egykor híres teniszezők, Björn Borg, Andre Agassi vagy Pete Sampras idejében. Ők csaknem csendben, különösebb pompa nélkül léptek le, egyszerűen életet váltottak, és a legendába vonulva csak akkor mutatkoznak újra, amikor tőlük valaki véleményt kér, vagy amikor az új statisztikai csúcsok egyike-másika az ő valamelyik rekordjuk megdöntését jelenti.
A teniszben a túlméretezett emocionális zűrzavart a média negyed évszázada indította el, az akció pedig a Roger Federer körüli hírveréséért felelős reklámcsapathoz fűzhető. A teniszben is csaknem egy csapásra ugyanolyan pezsgő lett a szurkolói élet, mint a fociban, a pénzt forgatók és befektetők kívánságára pedig Roger félistenné vált, bár nem egészen biztos, hogy folyamatosan jól érezte magát a rászabott szerepben, annál is inkább, mert két évvel a búcsúja után még mindig nem élvezheti a csendes magánéletet.
Roger mellé a reklámapparátus oda tudta illeszteni a spanyol Rafael Nadat is, de a szurkolói őrületben már nem volt több kiadó hely, és a többiekre, például Novak Đokovićra és Andy Murray-re sem terjedhetett ki a teljes rivaldafény.
Hétfőn a 14-szeres bajnok Nadal veszített a párizsi 1. fordulóban, amire a stadionban csaknem örömünnepet ültek. A vereség ugyanis feltehetően az utolsó meccset jelentette a Roland Garroson, és ez volt valószínűleg a majd hosszúra nyúló búcsúzás első felvonása. Közelinek tekinthető már az a nap, amikor a teniszvilág ugyanolyan meghitt hangulatú „utolsó hivatalos meccs” búcsút szervez Rafael Nadalnak, mint amilyen az a 2022. szeptember 23-ai volt a londoni O2 csarnokban, amikor a másik klasszis, Roger Federer könnyező szempárokkal körülvéve köszönt el a játéktól.
A média nagy felhajtása még nehezebbé teszi a versenysporthoz több mint két évtizeden át kötődő és a magánéletről felsőbb (olvasd anyagi) okokból csaknem teljesen lemondott játékost, aki egyrészt örömmel hagyná már az egészet, hisz fáradt, sérült, és az anyagi biztonsága már régen szavatolt, másrészt viszont túl nehéznek és bonyolultnak látja a hátralevő napokat, amikor majd nem azzal kell foglalkoznia, amihez a legjobban ért, és amire irányították és nevelték. Hétfőn talán Párizsban Rafa ezért nem mondta ki, hogy az olimpia lesz a befejezés, pedig kiérződött, hogy mondani szerette volna.
