A kerékpározás nem tartozott első sportok közé, amelyekkel megismerkedtem, de ugyanúgy, mint több másik, egyből megtetszett. Hallottam róla ugyan már 1960-ban, a római olimpiai játékok idején, amikor egy dán versenyző doppingesete miatt irányult rá a rivaldafény, viszont az újságokban annál érdekesebb szövegekre bukkantam, és örökre agyamba véstem az abban az időben leghíresebb versenyző, a francia Jacques Anquetil nevét, akiről azt állították, hogy már felülmúlta a korábbi legendás egyéniséget, az olasz Fausto Coppit, aki valamivel korábban, az 50-es évek elején befejezte dicsőséggel teli pályafutását.
Tévében 1962-ben (pontosan tudom, mert abban az évben vettük az első készüléket) már láthattam is a versenyeket. A Tour de France idején, ilyenkor nyár elején, a szlovén tv késő este összefoglalót sugárzott az aznapi útszakaszról, és azóta is emlékszem, hogy a bejelentő így hangzott: „U nocojšnoj odaji bomo posredovali magnetoskopsko snimko mednarodne kolesarske dirke po Franciji.” Az ott látottak alapján tudtam elképzelni, hogyan nézek ki a szakaszok a Jugoszláv Körversenyen, amelyről lapunk helyszíni tudósításokat közölt, s amelyekből megismerkedtem az egykori ország legjobbjai, a szlovén Franc Škerlj, Rudi Valenčič, Andrej Boltežar és Robert Šebenik, a horvát Ivan Levačić, Nevio Valčić és Cvitko Bilić, valamint a szerbiai Rados Čubrić nevével, és azokkal is, akik akkor már nem versenyeztek, mint például Veselin Petrović és Pavlik László.
Idővel egyre több kerékpározás szerepelt a képernyőn, és olyan hírességeket, mint Eddy Merckx, Bernard Hinault, Gregg LeMond, Felice Gimondi, Miguel Indurain és Alberto Contador, már helyszíni közvetítésben lehetett megcsodálni, én meg el tudtam képzelni, hogy újságíróként magam is ott leszek a versenyeken. Az álmom 1986-ban valósult meg. Élőben követhettem a Jugoszláv Körversenyt, amikor a legjobb hazai a szlovén Jure Pavlič volt. Kerékpározásról tudósítani már magában élmény, hisz napról napra másutt jár az ember, csodás tájakat, hegyeket és völgyeket bámulhat meg, és a versenyt is elsőre élvezni tudtam, hisz egy újságírótrió tagjaként (a másik kettő a Sportske novosti és a Tanjug tudósítói voltak) éppen a fentebb említett egyik hírességgel, a hobbiból gépkocsivezetőként vendégeskedő Robert Šebenikkel jártuk körbe az országot, és a kommentárjaiból mindent pontosan és előre tudtunk, és még a híres Vršič-hegyen is jártunk, amelyet addig csak a sportlapokból ismertem.
Az ország szétesése után már csak a szerényebb szerbiai és vajdasági körversenyek maradtak, amelyeket azért immár hozzáértőként is lehetett élvezni. Kicsit kedvem szegte, és a sportágnak sem tett jót Lance Armstrong csúnya doppingügye. Mégis azt hiszem, hogy csak egyetlen nagy álmom maradt elérhetetlen: egy nap a Tour de France-on örök élmény lett volna. Mondjuk a múlt keddi megfelelt volna, amikor a szlovén Tadej Pogačar bámulatosat nyert a nehéz hegyi szakaszon.
