Az életben roppant fontos a szerencse. Akire rámosolyog, annak minden sokkal könnyebb lehet, de az egész mit sem ér, ha az illető a szerencse nyújtotta alkalmakat nem tudja kihasználni.
A szerbiai sportban az egyike azoknak, akikkel Fortuna végtelenül kegyesen bánt, Zoran Gajić röplabdaedző. Pancsován született, a közeli Omoljicán nőtt fel, ott kedvelte meg a röplabdát, és már 20 évesen felcsapott edzőnek. Kimondottan szorgalmasnak és tanulékonynak találták, és mintha csak arra várt volna, hogy az értelmes hozzáállás és a fáradhatatlan munka mellé kapjon egy igazi alkalmat. A lehetőségek pedig sorozatban érkezek, és Gajić szinte évről évre, elméleti és gyakorlati tudásához képest megérdemelten lépett felfelé a ranglétrán, s végül mindebből a szerbiai röplabda sok hasznot húzott.
Mindössze 22 éves volt, amikor a tartományi szakszövetség rábízta az utánpótlást, ő pedig nemcsak vajdasági szinten szervezett, és látta el tartalommal a klubok és a sportiskolák munkáját, hanem tartományi ifjúsági válogatottat is indított, amellyel sorra nyerte a trófeákat az akkori Jugoszláviában az ifik fő seregszemléjén, a fočai partizánolimpián, ahol mintha eleve számítottak volna arra, hogy egy napon jön majd egy tehetséges omoljicai edző, akinek épp megfelelő ugródeszkára lesz szüksége, és a röplabdát is műsorra tűzték.
Gajićot a 80-as évek derekán éppen Fočában ismertem meg, amikor csapatában a később híres Žarko Petrovićtyal és Radovan Dabićtyal aratott. Nem lehetett nem megérezni, hogy annál sokkal többre viszi. Segédedző lett az éppen nagy klubbá épített Vojvodinában, tanársegéd a testnevelési karon, és… akkor minden megállt. A szerbiai sport nemzetközi zárlat alá került, becsukódott minden ajtó, csak itthon lehetett annyira-amennyire tengődni. Gajić továbbra is fontosnak tartotta az utánpótlás nevelését, és azt olyan jól csinálta, hogy a zárlat feloldása után ő egy nemzetközileg alig ismert, de kész és teljes csapattal rendelkezett, amikor 1995 kora tavaszán kapitányi székbe ültették. Az az alkalom is váratlanul jött, hisz az akkor már 37 éves Gajićnak útlevele sem volt, holott napokon belül utazni kellett a selejtezőre, amelyre Szerbia és Montenegró soron kívül kapott meghívót. Az útlevelet a klubja intézte el, a válogatott viszont az ő dolga volt, és az év nyarán a görögországi Eb-n meglepetésre bronzot nyert.
A többi már történelem. Hét évben hét dobogó született a nagy versenyeken, mindennek a csimborasszója pedig a Sydney-ben nyert olimpiai arany volt. Az életcélok lassan megváltoztak, Gajić külföldre sodródott, messze került a vajdasági és a szerbiai utánpótlás-neveléstől. Itthon évről évre csökkent a használható játékosok száma, a régi munkáját senki sem vette át sem lelkesedéssel, sem szakértelemmel. Lassan elmaradtak a fiúk korosztályos nemzetközi eredményei, mígnem szégyenszemre a nem is olyan rég még stabil érmes Szerbia az idén már ki sem jutott az U18-as és az U22-es férfi Eb-re!
