Nehéz az olimpiáról tudósítani. A 17-18 napon át a 16 óra megállás nélkül, és naponta néhány egymástól messze eső helyszínek váltása eleve magától érthető gond, de nem könnyű például eltalálni, hol lehetséges az érem, hol lesz a legérdekesebb és a tudósítói munka szemszögéből a legtartalmasabb. Nehéz azért is, mert nem tudni előre, oda lehet-e furakodni a nyilatkozatokért, vagy éppen az a gond, ha előre tudod, hogy a média szükségletei alapján legérdekesebb megkérdezett nem is akar majd szóba állni veled. Kellemesebb, ha mással sem, de a munka attól még nem könnyebb.
A tudósítónak általában nem mondják meg, kiket és milyen témákat kerüljön, arra magától is gyorsan rájön. A honlapokról bárki megtudhatta például, hogy az olimpia idején senki se reméljen nemcsak nagy interjút a legjobb magyar úszóval, Milák Kristóffal, hanem rövid, semmitmondó véleményt sem, mert meg kellett érteni és tiszteletben tartani az elhatározását, hogy nem nyilatkozik. Ez eddig rendben is lehetne, viszont senki sem erőltette meg magát a fordítottja megértésére és tisztelésére, mármint, hogy az úszó megérti-e és tiszteletben tartja-e a médiát, tehát az olvasókat és nézőket, akik egyben az őt istenítő szurkolók is.
De, ha az úszó nem nyilatkozik, miért nem beszélgettek Vas Blanka kerékpározónővel? Vele kapcsolatban adott volt a téma, mert aligha értette a nézők nagy többsége, hogy a sok kilométeren át egy holland lánnyal szökésben tekert magyar, amikor az amerikai és belga befogták őket, miért állt le, nem iramodott az egyedül kiugrott amerikai után? Vagyis, miért mondott le azonnal az aranyról, és döntött egy bizonytalan hármas célhajrá mellett? Nem volt már ereje? Akkor a célhajrára sem volt. Meg hát a kerékpározásban jártasok szerint belgával és hollanddal hajrázni nem sok jót ígér. Ami meg is történt. Nem mondom, hogy a negyedik hely az olimpián kudarc, de az adott helyzetben annál rosszabb már nem lehetett. A kerékpározónőt erről senki sem kérdezte. A riporter ezt nem is tudta, mit kérdezhetett volna, vagy pedig a napi munkához elegendőnek találta a negyedik hely és kivívójának dicséretbe foglalását. A sportolónő persze magától nem pedzette az ügyet, így fogalmunk sincs, hogy Magyarország abban a hajrában egy éremről maradt-e le.
Amikor így összejön, hogy van akit hiába is kérdeznél, másnál pedig nem is érdeklődsz, holott lett volna miért, mentő megoldásnak, szorgalmasnak tetsző tudósítói munkának és a média konzumenseinek kiszolgálásra maradnak a bulvártartalmak. Az olvasónak úgyis tetszik, ha a sajátjait mértéktelenül dicséred, a többieket pedig ócsárolod, mindegy, hogy egy megnyitó, a Szajna vize, egy algériai öklözőnő, vagy bármi más kapcsán.
Persze, a kiválasztott magyar példák nem egyedülállóak. Mások médiaemberei is ugyanezt tették. Azzal, hogy például a szerbiaiak nem is tudtak a Szajna vize állítólagos problémájáról, annál inkább hozta őket lázba (meg az olvasókat is) minden egyes bíró szidásának alkalma.
