Ha nemrég még bárkit is az érdekelt, hogy világszerte az év bármely szakaszában milyen időjárás várható, pontosabban a meteorológusok mikorra jósolják a legkisebb hibaszázalék lehetőségével az elképzelhető legszebb napos és meleg időt, annak egyetlen honlap meglátogatásával utána lehetett járni.
Nem a sok meteorológiai honlap egyikét szándékoztuk volna favorizálni, és a többinél jobbnak és pontosabbnak kinevezni, hiszen olyasmire semmilyen bizonyítékunk nem lett volna. Egyszerűen csak oda kellett volna kattintani az egérrel a profi tenisz versenynaptárait tartalmazó oldalakra. Ha valaki továbbra sem értené, hogy hol van itt az ördöngös időjóslás, nincs értelme a titkolódzásnak: a tenisz versenynaptára volt a legtévedhetetlenebb meteorológus, hisz a tornák leendő szervezői az egyre csak növekvő befektetések biztonsága, a saját anyagi hasznuk megóvása céljából eleve azt az időszakot kérték, amikor náluk a sokéves átlag szerint a legjobb az idő, amikor a legkisebb volt a veszély arra, hogy az eső elmossa a tornát.
Előre tudni lehetett, azután pedig a tv-közvetítések útján meg is győződhettünk róla, hogy például január második felében Melbourne-ben, februárban Rióban és Acapulcóban, áprilisban Monte-Carlóban, augusztus végén New Yorkban – hogy ne soroljuk tovább – általában verőfényes napsütésre lehet számítani, és inkább hőgutára, mint bosszantó esőre és hűvös szélre.
Egészen röviden: a profi tenisz karavánja egész éven át folyamatosan nyárból nyárba költözött, és csak a néhány kora tavaszi és késő őszi hét maradt, amikor, más megoldás híján, csarnokokban vetélkedett az élmezőny.
Idővel aztán észrevettük a változásokat. Már senki sem kente ujjnyi vastagságú kenőcsréteggel az arcát (különösen az orrát) a leégés veszélye miatt, legjobb esetben, ha mégis kicsit melegebb van, a játékszünetben a labdaszedő gyerekek napernyővel csinálnak árnyékot a játékosoknak.
Az első nagy torna, amelynek megrendezését az eső veszélyeztette, a 2012-es Roland Garros volt, amikor nemcsak az első hét meccseinek lebonyolítása ütközött nehézségekbe, hanem még a férfi egyes döntőjét is hétfőre kellett napolni. Másutt már lassan épültek a tetőszerkezetek a főbb pályákra, Párizs pedig csak utolsónak döntött e mellett a megoldás mellett, inkább a fent említett okok, nem pedig a világhálón elszaporodott vicctömeg miatt, amikor egyesek a párizsi bajnokságot szellemesen Lacoste swamp (mocsár) slamre keresztelték, utalva a krokodilus jelre és a sártengerré ázott pályákra.
Az idén talán egyetlen rangosabb torna sem múlt el rövidebb-hosszabb esőszünetek és a műsor késése nélkül, mi több, előfordult, hogy a biztos lebonyolítás érdekében a meccsek egy részét, ami nem fért be a tetős pályákra csarnokokban tartották meg.
A teniszbarát időjósok már-már akkor sem tévedhetnének, ha megkockáztatnák a véleményt, miszerint a tenisz idővel akár klasszikus teremsporttá is válhat.
