Novak Đokovićot Melbourne-ben sok vád érte, hogy a negyed- és az elődöntőben is eljátszotta a sérültet, és hogy Zverev ellen sportszerűtlenül adta fel a meccset. Úgy tűnt, hogy Novaké volt az igazság, hisz néhány nappal később közzétett egy orvosi felvételt, amely állítólag az izomsérülés komolyságának volt a bizonyítéka. Újabb pár nap múlva viszont kiteszi a közösségi médiában, hogy február 17-én már harcképesen érkezik a dohai tornára. Vagy tehát a melbourne-i valóban színészkedés volt, vagy pedig az új bejelentés nem hiteles. Az ugyanis biztos, hogy az izomszakadás pár nap alatt nem gyógyul meg.
Fura eset történt a Davis-kupa Belgium–Chile meccsén. A döntő mérkőzés harmadik játszmájában a fiatal belga Zizou Bergs 6:5-ös vezetésért breakelte a már-már veterán chilei Cristian Garint, és ünnepelve indult a széke fél szusszantani egyet, mielőtt a győzelemért adogatna. Hogy, hogy nem, a két játékos óvatlanul összeütközött a hálónál, a székbíró szeme előtt. A felvétel szerint elképzelhető, hogy Garinnak esze ágában sem volt elengedni a hadonászó és más irányba néző Bergset, és amikor összekoccantak, a chilei a földre vetette magát. Eljátszotta, hogy a jobb szemébe kapott ütést, amitől egy jó erőben levő sportoló általában nem esik össze, és nem is állítja, hogy három másodpercre elájult, és követelte ellenfele leléptetését. Mivel nem volt hajlandó folytatni a meccset, végül, a színvonalasnak nem nevezhető színészkedés után, őt léptették le.
Itt van végül a szerb válogatott kapitányának, Viktor Troickinak az esete a Davis-kupa múlt hétvégi koppenhágai meccséről. Nem maradtam egyedül a véleményemmel, miszerint a találkozót éppen a kapitány veszítette el azzal, hogy a második játéknap egyéni csatáira nem pihent játékosokat küldött ki, arra azonban még gondolni sem merhettem, hogy a kapitány a döntésének gyermeteg magyarázatával még inkább igazat ad. Értem én azt, hogy 2:0-s vezetés után gyorsan véget óhajtott vetni a meccsnek. Az egyetlen probléma, hogy nem gondolta végig, hanem a kockázatos, de csábító első ötlet mellett foglalt állást.
A kapitány azzal magyarázta a párost, hogy a pályára várt Šabanov fivéreknek nincs tapasztalatuk a Davis-kupában. Két kérdés merül fel. Az első: ha tapasztalatlanok, ezáltal használhatatlanok, a kapitány egyáltalán minek hívta őket zászló alá? A másik: az érthető lenne, ha 2:0-s hátrányban mond le róluk, viszont nem a 2:0-s vezetés lett volna a legjobb alkalom a tapasztalatszerzésre? Ha kikapnak – Szerbia a teniszben sohasem arról volt ismert, hogy van egy ponterős párosa –, ott van a két egyéni, amelyben a pihent erős teniszezők egyike valószínűleg könnyen hozta volna a továbbjutáshoz szükséges harmadik pontot. Így kiderült, hogy tapasztalt kapitányunk sincs, aki ért a dolgához, nem pedig a vereség után megpróbálja elszínészkedni a tapasztaltat és értelmeset.
