Volt egy olyan időszak, amikor ádáz küzdelmet vívott a falu két híres csapata, mely ugyanabban a ligában játszott, amit mi egyszerűbben csak taligának hívtunk. Azt hiszem, hogy ennél lejjebb már nem létezett fokozat, tehát ebből a taligából ki sem eshetett a csapat. Maximum megszűnhetett létezni, ha a körülmények, párttitkárok és egyéb halljakendek úgy döntöttek.
Az egyik csapatot a malom és kenyérgyár, a másikat a cukorgyár hozta létre, valószínűleg így is lehetőséget adva a dolgozó nép azon óhajának, hogy ha éppen focizni szerettek volna – és miért ne –, akkor azt „házon” belül is tehették. Úgy legalább szem előtt vannak. Na meg az ott dolgozók vasárnapi, esetleg szombati szurkolási kedve, szórakozása is biztosítva volt, aprópénzért. Lehet az asszonyoktól vagy a férjektől szökni, sör is akad, kiabálni kötelező, legalább otthon hallgathat nyugodtan az ilyen mérkőzéseket kedvelő atyafi. Mert ordibálás az volt. Néha nyomdafestéket nem tűrő, kacifántos egyveleg, amin a többség jót mulatott, vagy az öklét rázta, ha már otthon nem tehette.
Az egyik csapat oszlopát, mondhatnám, gerincét képezte Matyi, Dzsudzsa, Füles meg a többiek. Ők is voltak tizen-akárhányan, mint mi, akik a cukorgyár égisze alatt rúgtuk a bőrt. Nos, az egész évad két mérkőzése volt a legfontosabb. Az egyik, amikor mi játszottunk náluk, a másik, amikor ők nálunk, a mi pályánkon. Erre a meccsre hetekkel előbb már komoly üzengetésekkel hangolódtunk, amikor véletlenül vagy szándékosan, keresve külön az alkalmat, összefutottunk a városban. Persze a hangadók is ismertek voltak. Közülük is talán a két legenda, egyik részről a Dzsudzsa, a másikról meg – ugye, kitalálták…
Az egyik csatár volt, a másik védő. Az egyik vaságyastul 55 kiló, a másik megtermett ember, kinek az említett első néha a lábai közt is átbújhatott, mert azok görbének elég görbék voltak. Ja, most jut eszembe! Matyi is bekket játszott, és ha másképpen nem sikerült, akkor labdástul rúgta ki az említett csatárt a pályáról, néha taccsra. De erre a Döme jobban emlékezhet, ha akar.
Ezek a mérkőzések, mint igazi helybéli rangadók, parázs jelenetekkel tarkított, sokszor keményebb összecsapásokkal is fűszerezett egyveleget kínáltak úgy a játékosoknak, mint a nézőknek. Nyerni „idegenben” nagy fegyverténynek számított és ritkán is sikerült. Ha mégis, akkor bizony a vesztes csapat tagjai sokáig kerülték a találkozás lehetőségeit. A mielőbbi visszavágás vágya meg külön fűtötte őket.
Én néhány ilyen igazi rangadó szem- és egyéb tanúja voltam, de a legtöbbet a pályán nem tudtam komolyabb röhögés nélkül elviselni, mert azok a jelenetek sokszor hasonlítottak a legjobb
chaplini rendezésű spontán remekművekre. Két-három marcona üldöz egy vékonydongájú, szemtelen, pimasz, labdával futó ürgét, aki még néha attól sem riad vissza, hogy a lábuk között elgurítsa azt, majd beszól nekik.
Matyit nem láttam már vagy húsz éve, ha nem több. Dzsudzsával meg legutóbb, valamikor a múlt ősszel, a temetőben futottunk össze. Közel a pályához, amin olyan jókat fociztunk. Mosolygott, mint mindig, amikor találkozunk, csak azt nem kérdeztem meg tőle, ő emlékszik-e még ezekre a nagy csatákra, vagy én álmodom az egészet…
