Tavaly novemberben, amikor a magyar labdarúgó-válogatott megnyerte csoportját a Nemzetek Ligája B divíziójában, s ezzel feljutott az elitbe, kisebb anomáliának gondoltam a történteket. Bevallom, úgy gondoltam, hogy Magyarországnak egy jó adagnyi szerencsére is szüksége volt ahhoz, hogy az új sorozat révén Európa 16 legjobb válogatottja közé kerüljön. Utólag, főleg az Eb csoportkörében látottak alapján, már egyáltalán nem érzem túlzásnak azt, hogy Szalaiék az A divízióba tartoznak. Sőt, egy hároméves ciklus lezárásával már kristálytisztán látható az irány: hogy honnan indult és hogy merre tart a magyar nemzeti futball.
Az olasz Marco Rossi 2018 szeptemberében állt munkába a válogatottnál. Ez idő alatt a csapat 32 meccsből 15-öt megnyert, 10-et elvesztett, 7 mérkőzésen pedig döntetlent ért el – utóbbi kettőt a legutóbbi két világbajnok ellen. Az együttes legutóbbi 15 meccséből mindössze kettőt veszített el! Ezeket a statisztikai adatokat a világ legjobb futballklubjai és a válogatottja is megirigyelhetik, ha pedig mindehhez még hozzátesszük azt, hogy Magyarország úgy esett ki az éppen zajló kontinensviadalról, hogy a lejátszott 297 perc alatt 12 percet futballozott hátrányban, még árnyaltabb lesz a kép. A lényegen mindez nem változtat, de közel sem biztos, hogy egy spanyol, olasz, horvát vagy walesi válogatott kettőnél több pontot gyűjtött volna a halálcsoportban. Három éve ez a magyar csapat még az NL C divíziójában harcolt, jövőre pedig már a legmagasabb fokozatban küzd. Rossi úgy vitt véghez egy generációváltást, hogy azt igazából a közvélemény észre sem vette. Mindehhez az kellett, hogy a válogatott élére egy olyan edző kerüljön, aki a 2010-es évek óta jelen van a magyar klubfutballban, ráadásul a budapesti Honvédnál az ország egyik legjobb utánpótlás-akadémiáját láthatta testközelből. A mostani Eb-keretben ott volt Szalai Attila, Bolla Bendegúz, Kecskés Ákos, Nagy Ádám, Kleinheisler László, Sigér Dávid, Gazdag Dániel, Schäfer András, Schön Szabolcs, Sallai Roland, Varga Kevin, Hahn János, akik mindannyian éveket töltöttek el a magyar akadémiai utánpótlásban, és jelenleg is húszas éveik elején vagy közepén járnak. Nem mind játszottak az Eb-n, és a jövőben sem mindannyian lesznek húzóerői a válogatottnak, de érzékelhető, hogy ezek a játékosok a tíz évvel ezelőtti mezőnyhöz képest szintet léptek. A közös bennük az, hogy tehetségük teljes kiaknázásának érdekében az NB I.-ből erősebb bajnokságokba igazoltak, de az alapot otthon kapták meg ehhez a váltáshoz. S ha mindehhez még hozzávesszük a sérült Szoboszlai Dominikot, aki egyértelmű vezére lehet a csapatnak, akkor már az sem biztos, hogy Magyarországnak annyira kell ragaszkodnia ötvédős rendszeréhez a nagyok ellen, mert támadásokban is bármikor váratlant húzhat.
Az Eb lényegi része most kezdődik, a kissé egyoldalú ágrajz miatt pedig nehéz megjósolni, hogy ki lehet a végső befutó, és hogy vajon egy új éra indul-e angol, holland, belga vagy olasz uralkodással, esetleg kitart a félelmetes francia lendület. Az viszont biztos, hogy a magyar válogatott teljesítménye nemcsak a pályára lépő játékosok értéket emelte feljebb, hanem az ország labdarúgásának megítélésén is javított.
