Vasárnap 21 órakor a Wembley-ben 60 ezer néző előtt rendezik meg a XVI. labdarúgó-Európa-bajnokság döntőjét, amelyben a házigazda Anglia Olaszországgal mérkőzik. Bár az írás első mondatát teljesen természetesnek is vehetnénk, az egyáltalán nem az: a járvány miatt minden, ami ezen a kontinensviadalon történt, rendkívülinek mondható. Már maga a tény, hogy a tornát (nagyjából) az eredeti terveknek megfelelően több, összesen 11 helyszínen meg tudták rendezni, kész csodának számít – főleg most, hogy a tokiói olimpia kapcsán arról szólnak a hírek, hogy a játékokat zárt kapuk mögött, nagyon szigorú karanténszabályokkal, nézők nélkül tartják meg. Hogy London szívében, a Wembley lelátóin 60 ezer ember szurkolhat majd, már-már felfoghatatlan az elmúlt másfél év történéseinek tükrében. És könnyen lehet, hogy ennek a tömegnek nagy szerepe lesz a fináléban.
It’s coming home!, azaz (szabad fordításban) A futball hazatér! – ezzel a szöveggel emelik euforikus állapotba a szigetországi futballrajongókat az angolok. Gareth Southgate regnálása, de főleg a 2018-as világbajnokság óta másról sem szól az angliai sportlapok címadása, mint arról, hogy a válogatott évtizedek után ismét nagy tornát nyerhet. S mi tagadás, erre most van a legnagyobb esélyük Sterlingéknek. Hiába érte rengeteg kritika a szövetségi kapitányt, Anglia érvényesítette a papírformát, és bejutott a döntőbe. A viadalt a D jelű négyesben kezdték a Háromoroszlánosok, ahol a vb-ezüstérmes Horvátországot és Csehországot minimális arányban, 1:0-ra győzték le, míg egy komoly fizikai csatában gól nélküli döntetlent játszottak Skóciával. A nyolcaddöntőben aztán már többet mutattak a fiatalok, hiszen Németországot tekintélyt parancsolóan simán, 2:0-val felülmúlták. A „legegyszerűbb” dolga az ukránok ellen volt a döntős gárdának: a négygólos győzelemnél Kane duplázott, valamint Henderson és Maguire is gólt szerzett. A meglepetéscsapat Dánia ellen csak hosszabbításban nyertek 2:1-re az angolok, de feltűnő volt, hogy Southgate milyen okosan tartalékolt a cseréivel: nem is igazán volt rá szüksége, mert a hajrában a dánokat saját kapujuk elé szorították.
A finálébeli ellenfél az az Olaszország lesz, amely szinte mindent képvisel, amit a hagyományos olasz catenaccio nem kedvel. Mancini sikere pont abban rejlik, hogy búcsút intett a védekező felfogásnak, ehelyett egy attraktív támadófutballra is képes 4–3–3-as formációt varázsolt pályára. Az Azzurri trénere okosan vegyítette a dinamikára képes fiatalokat (főleg a középpályán és a csatársorban) a „nagy öregekkel”, Chiellinivel és Bonuccival. A belső hátvédpáros szinte hibátlanul teljesített eddig, egyedül a spanyolok ellen látszódott egy pillanatnyi megingás rajtuk. Az olaszok a csoportkörben Törökországot (3:0), Svájcot (3:0) és Walest (1:0) győzték le, az egyenes kieséses szakaszban viszont kétszer is (a nyolcaddöntőben és az elődöntőben) hosszabbításra kényszerült a gárda. Előbbi esetben Ausztria, utóbbin Spanyolország volt a rivális. A legimpozánsabb játék mégis a Belgium elleni, 2:1-es sikerrel végződő negyeddöntő volt.
Az Eb-n láthattuk, hogy a kiváló egyéni kvalitásokkal bíró angolok, ha nem is brillíroznak, de egy mozzanattal képesek dönteni, a legkiválóbb csapategységet pedig az olaszok szolgáltatták. A spanyolok talán rámutattak Manciniék gyengeségére, amikor a hajrában a fáradtság miatt a Chiellini–Bonucci duó épphogy lemaradt Moratáról. A házigazdánál ennél még mélyebbre kell ásni, de a hálóőr Pickford személyében szintén ott a hibalehetőség, aki ráadásul lábbal sem az igazi, magabiztos kapus képét festi. És hogy visszatérjünk a cikk elejére: elképzelhető, hogy az önkívületi állapotban tomboló hazai nézősereg tényleg 12. játékos lesz a pályán Angliának, mert másfél évnyi járvány és üres stadionok után az It’s coming home! rigmusok óriási pluszt jelenthetnek.
Vasárnap estére egyetlen lényegi kérdés maradt. Vajon az angolok nyernek történetük során először Eb-t, vagy az olaszok bezsebelik második trófeájukat?
