Csendőrtiszti eskü
Több mint hat évtized múlt el azóta, hogy Magyarország ideiglenes nemzeti tanácsa háborús bűnös szervezetnek nyilvánította és feloszlatta a csendőrséget. Ennyi esztendő eltelte ellenére a köztudatban nem halványult el a kakastollas csendőr délceg alakja, kíméletlensége, brutális önbíráskodása miatti félelem. Nem áll rendelkezésünkre olyan átfogó, tárgyilagos szakmunka, amely feldolgozta volna e sajátos erőszakszervezetnek a megalakítása és betiltása közötti időszakban betöltött szerepét, felépítését, hatáskörét, a legénység és a tisztek kiválasztásának és kiképzésének módját és elveit. A történészekkel ellentétben, főleg a népi íróknak köszönhetően, világos képet alkothatunk erről a testületről, amelyről Murányi Gábor Kakastollal és fegyverrel című tanulmányában azt írta, hogy ,,az egyenruha részét képező kesztyű mellé nem rendszeresítettek kesztyűs kezet; a csendőri brutalitás a falu mindennapos élményévé vált”.
Még csak tervezték a csendőrség 1881. évi megalakítását, Mikszáth Kálmán a Szegedi Napló című újságban keményen tiltakozott felállítása ellen. Elmarasztalta Tisza Kálmán miniszterelnököt, mert szerinte az ezerszer megátkozott osztrák helytartók, Bach és Schmerling rendszerét állítja vissza, amikor megint zsandárállamot csinál Magyarországból, s az ostoba pandúrokat gyűlöletesebb ruhába, csendőrzubbonyba öltözteti.
Murányi Gábor a csendőrök irodalmi megjelentetésével foglalkozó tanulmányában olvasható, hogy ,,1937. október 27-én A néma forradalom című szociográfia írója, Kovács Imre sajtó útján elkövetett osztály, illetve állam és nemzet elleni izgatás vádjával állt a budapesti királyi büntetőtörvényszék előtt. A bíróság elnöke, Pálfy Elek, mintegy az ügyész szerepét is átvéve, már a tárgyalás első napján tényként szögezte le: a vádlott számtalan ügyben rossz fényben tüntette fel az államot inkriminált könyvében. Kovács Imre így védekezett: Én nagyon sok mindent elhallgattam, mert magyar vagyok. Nem tudtam leírni, hogy gazdatisztek brutálisan bánnak a cselédekkel, verik az embereket, hogy a csendőrök egész falvakat... A megkezdett mondatot a királyi törvényszék elnöke félbeszakította, s azt közölte az utóbb a falukutató mozgalom egyik meghatározó alakjává emelkedő, akkor 24 éves fiatalemberrel, hogy védekezése nem nyújt immunitást újabb bűncselekmény elkövetésére.”
A szerző az előbbiekhez hozzáfűzte, hogy a letorkolt és újabb eljárással megfenyegetett Kovács Imre valójában mit is akart előadni, azt csak találgatni lehet. Ám az első fokon kiszabott könyvelkobzás, három hónapi fogház és három esztendei politikaijog-vesztés egyúttal alig burkolt hatalmi üzenet volt másoknak is. Egyebek mellett abban, hogy az államhatalom egyik legfőbb támaszát, a csendőrséget bírálat nem, csupán dicséret illeti meg.
A néma forradalom című könyv perével csaknem egyidejűleg bírósági eljárás indult a Viharsarok című szociográfiai tartalmú könyv szerzője, az akkor 37 éves, szintén a népi írók táborához tartozó Féja Géza ellen. Izgatás vádjával első fokon öt hónap fogházra ítélték. Bűnéül azt rótták fel, hogy a viharsarki földigénylők kisemmizett, D. J.-nek nevezett vezérére – könyvének állítása szerint – a hatóságok semmifajta jogsértést sem tudtak rábizonyítani, ezért a kakastollasok vették kezelésbe. Végigkísérték a tanyavilágon, amerre legnépesebb, megvasalva, sápadtan, szurtosan. Tizenkét kilométert futott lovascsendőrök között. Mindennap délben jelentkeznie kellett az elöljáróságon, vagyis: napi tizenkét kilométeres utat kellett megtennie hétköznap, vasárnap, forróságban s derékig érő hóban. Még karácsony napján sem volt kegyelem.
Murányi Gábor említett tanulmányában idézi Domokos Mátyás irodalomtörténésznek, a 20. századi népi irodalom elismert szakértőjének, Illyés Gyula életműve gondozójának véleményét, hogy a két háború közötti időszakban alkotó minden valamirevaló író megalapozottan gyanúsítható csendőrellenes érzelemmel, s ezt meg is fogalmazták.
Ha már Illyés Gyulát említettük, a Puszták népe című könyvében azt írta, hogy ,,a háború után kapott lábra rövid időre az a divat is, hogy a megsértett cselédek a bírósághoz vagy a legközelebbi falu csendőrségéhez panasszal fordultak. Erről hamarosan leszoktak. A csendőrök elég gyakori vendégek a pusztán, de nem a cselédek meghívására. Az uradalom fogadja őket, sok helyen állandó helyiséget tart fenn részükre, valami különálló kamrát, amely pihenőhelyre vagy egyéb célra egy pillanat alatt berendezhető. A cselédek vallatószobának nevezik.”
Murányi megfogalmazásával élve, rendkívüli megjelenítő erővel villantja fel a csendőr félelmet árasztó alakját a népi irodalom neves egyénisége, Sinka István a Patak folyt a major alatt... című, a paraszti tapasztalatot strófába sűrítő versében: ,,Ha néha csendőr ballagott / arrafele: az ablakot / betettük jól, az ajtót is, / s remegtünk, és remegett az / apám nadrágján a fót is. / Pedig szegény igazán élt – / százan féltek, hát ő is félt.”
A két világháború közötti években az alkotók közül leggyakrabban és legkeményebben Veres Pétert bántalmazták a csendőrök. Számadás című önéletrajzában olvasható, hogy amikor bekísérték a csendőrségre, nem is egyszer, nem is kétszer, jó párszor, magától értetődően, szinte törvényszerűen együtt járt mindezzel az ütlegelés. ,,Unalmas hivalkodás elmesélni, hogy mit műveltek velünk” – írta a csendőrség feloszlatása utáni időszakban miniszterré kinevezett falukutató.
