Ülnek a fiatalok a teraszon, bökdösik telefonjuk képernyőjét, máskülönben unatkoznának. Hörpintgetnek italukból, sörből, ebből-abból. Közömbösnek tűnnek, iskolába alig járnak, hiszen szinte mindent tudnak arról, hogy miként bánjanak a mesterséges intelligenciával. Egyáltalán egy van belőle, vagy több? Intelligencia vagy intelligenciák? Mondjuk, a Péter–932-es nem ugyanaz, mint a Péter–931-es? Lehet, hogy egyikük mégis okosabb, esetleg más az érdeklődési köre, mint a másiknak. Vagy egyetlen hatalmas agyuk van, testük pedig nincs. Testetlenül intelligensek. Csak azok lehetnek ilyenek, akik (vagy amelyek?) szellemi javakat, tudást szolgáltatnak. Az okosrobotoknak, amelyek már sok év óta pincérek, kiszolgálók a vendéglőben, már lehet nevük, mert nekik testük is van, nem csupán gépagyuk. Az talány, hogy miben különbözik a Józsi–72-es a Teri–81-estől vagy a Transzi–3-astól. Bizonyára a hangjukban. Mert a vendég válogatós, a férfiak vélhetően nőnevűt hívnak az asztalukhoz, akinek kellemes a hangja. Vagy ízlés dolga.
A fiataloknak az emberszabású robotokhoz csupán annyi közük van, mint más közönséges halandónak: a vendégfogadóban kiszolgálják őket, ha a hivatalba telefonálnak, választ kapnak tőlük, ha…
A tanulóifjúság a saját szellemi vagyonát igyekszik gyarapítani, ám igen tétován. Tanácstalanok, mert képtelenek eldönteni, mi számukra a hasznos tudás. Kizárólag a mesterségesintelligencia-gyártás tanszékre érdemes iratkozni? Tanulhatnának idegen nyelveket, de hiszen szuper okos telefonjukba bármilyen nyelven is szól bele valaki, ők azonnal a fordítást hallják. Ilyen lehetett Bábel előtt az akkor még élő, közvetlen társalgás. Írhatnának irodalmi alkotásokat, de ezt megteszi helyettük a gép. Műelemzésre meg ugyan miért szánnák el magukat, amikor kizárólag ismeretlen és megismerhetetlen kortárs szerzők verseit és prózáit vehetnék sorra. Csak sóvárognának, hogy milyen gyönyörű irodalomóráik lehettek a régieknek, amikor hús-vér költők élete, szerelmük, megbotránkozásuk, igazságérzetük vagy forradalmi hevületük diktálta a verssorokat. Az őseik bogozhatták azt is, hogy milyen önéletrajzi mozzanatok kerültek bele a műbe, és mi benne a fikció. Az új költőknek-íróknak nincs életük, így életrajzuk sem lehet. Igaz, réges-régen is azt tanították az egyetemen, hogy egyedül a mű, az alkotás a fontos, a szerző mellékes. Mégis úgy tűnik a fiataloknak, hogy szegényebb lett a koruk azzal, hogy kihaltak az önéletrajzi művek, ha visszatérnek a régmúltba, és rábukkannak olyan könyvekre, mint az Életem regénye, Gyermekkorom tükörcserepei, Anyám könnyű álmot ígér…
A szórakozni látszó diákok közben egymáshoz is szólnak, és valamelyikük megrovóan jegyzi meg, hogy már régen megszűntek a vetélkedőik, mivel a gépek versenyévé vált az esszé-, a novella- meg a versírás, esetleg a humoreszk maradhatott volna meg, mert a humor még mindig nem kenyere a mesterséges intelligenciának. Nehéz műfaj, ezért az újságokban már akkor is csak elvétve sziporkáztak humoreszkszerzők, amikor még voltak újságok. Bár el lehetne játszadozni azzal, hogy a gyakran ötletes, mégis lélek nélkülinek tűnő gépi műveket kissé „átszabná” a diák, mint régen tette a szabó az öltöny harmadik próbája alkalmával. És ezzel emberi alkotássá válna?
A végén abban állapodnak meg a tanulók, hogy az ember mégsem teljes szellemi elkorcsosulásra ítéltetett a gépek által. Mert jó néhány évvel korábban, valamikor a század húszas éveiben megkérdezték a legintelligensebb mesterséges intelligenciát, hogy ő mennyire intelligens, és bevallotta, hogy nincsenek megismerésen alapuló fogalmai, érzelmei vagy tudata, ezért – micsoda ellentmondás ez a megalkotójuk névadásával szemben – az intelligencia fogalma nem is illeszthető rá.
És a diákok írni kezdtek, hogy kimért vitájuk lezárásaként eldöntsék, képesek-e versenyre kelni az érzelem és tudat nélküli, így hát lélektelen géppel.
Nyitókép: Illusztráció
