„Vajon nem az történik-e inkább, hogy az irodalom természetéből adódóan egyes alkotók háttérbe szorulnak, amíg valamiért fontossá nem válnak, és akkor újra felfedezik őket?” – írja Juhász Ferenc kapcsán Spiró György a Magtár című kötetében. Ebben a kötetben említi az Ének a búzamezőkről című regény kapcsán, hogy becsületes kísérlet. Nem remekmű ugyan, de becsületes kísérlet. Beleolvastam a könyvbe, belelapoztam, mert emlékeztem rá, hogy szó van erről, a búzamezőről. Nagy szükségem lett rá: a végtelenül, végeláthatatlanul, az egekig nyúlón, a soha véget nem érőn hullámzó búzatengerre.
Amikor gyerek voltam, és kinéztem az ablakon, búzaföldeket és kukoricaföldeket láttam, a miénk volt az utolsó utca Kisradonovácon – sosem mondtuk másként, csak így, helytelenül. Megigézett akkor is a látvány, de most (azt hittem) nem azért volt rá szükségem, mert fontos gyerekkori élményem volt, ahogyan kinézek a szobám ablakán, és látom a búzaföldeket, hullámzó kalászokat, mögöttük a jegenyék, a távolban megvillan a Prokes-kereszt, arra sorakoznak a tanyák, egyik itt, másik ott, Ürmös-tanya, Zemkó-tanya, Lovas-tanya, Sajtos-tanya, tavasszal pocsolyák közt lépdelő birkanyáj, ilyenkor, májusban virágzó orgonák közt az erdőig vezető út, amit az ablakomból nem látok ugyan, de sejtem, tudom, hogy ott kanyarog.
Azért volt szükségem a vég nélkül, a befejezettség ijesztő és kétségbeejtő tapasztalata nélkül hullámzó búzatengerre, mert abból erőt lehet meríteni. Aki tudja, hogyan kell erőt meríteni a tájból, a földből, egyetlen göröngyből, a ló sörényének megérintéséből, a bokán nyomot hagyó porból, a földre hulló szilvából, a sárgabarack illatából, a sztojadin felzúgó hangjából, egyetlen zöldellő fűszálból, az tud erőt meríteni a májusian zöld búzamezőből. Engem erre tanítottak: föld, az legyen. Láncban mérik itt az embert, meglepődtem, hogy Iványi István is éppen ugyanúgy és ugyanazt tudta. Elmosolyodok, mert a táj ismerete, a benne való létezés olyan tanítás, ami nem hagyja magára az embert. Akkor sem, ha hirtelen magára marad.
Foglalkoztam a búzamezővel, a bácskai földdel, a pipacsokkal és búzavirágokkal, utóbbiak végleges eltűnésével a búzaföldekről és a pipacsok megjelenésével az út mellett. Érzékeny, finom fejüket összekarcolja a por. Látom az autó szélvédőjén keresztül is. Foglalkoztam azzal a zölddel, amiben tavasszal fürdeti a földet a belőle sarjadó búza, aztán az aratással is, hosszan írtam a Péter-Pálkor kezdődő aratás idejéről, ami nálunk ünnep volt, az egyetlen családi összejövetel – előző reggel meredt csirkelábak kandikáltak a bordó és fehér hatalmas tálakból, sorakoztak a terasznál, várták, hogy bekerüljenek a sütőbe, és sztaniolpapírral betekerjék a combjuk végét, már amennyire a levágott baromfi bármit vár –, míg odabent folyt a mulatozás és a jókedv, én kiguggoltam a lépcsőre, és a Pauk néniék kertjében őrt álló liliomokat bámultam, évről évre így ismétlődött a jelenet, és a zivatar is rendre megérkezett. Nem féltem, tudtam, hogy a hordókat görgeti Szent Péter. Ezekkel a zivatarokkal is foglalkoztam, a liliom halált hozó szép illatával és olyan sok egyébbel is még, apróságokkal, az élet nagy kérdéseihez ezeknek nincs közük, a teremtett világra rácsodálkozva, a táj valódiságát élvezve foglalkoztam mindezekkel, nem akartam semmit létrehozni, inkább megosztani azt, hogy milyen nagyszerű a hely, ahol élünk.
Tehát, legalábbis azt hiszem, erről jutott eszembe az Ének a búzamezőkről című regény, amit megírt Móra Ferenc. Olvastam. Rémlett, hogy olvastam valamikor, és elborzasztott engem. Nem bírom a magyar irodalmi szenvedést. Becsapott a címével ez a homokháti Knut Hamsun, vagy kicsoda. Gondoltam, amikor belevágtam a könyv olvasásába, hogy olyan lesz, amilyennek velem láttatják itt a dolgokat, vagyis: jó, egyszerűen csodálatos, mert a táj, a föld, a birkák, a történetek, az illatok, az a tény, hogy létezik estike virág, és oda lehet – mit lehet? Kell! – ültetni az ablak alá, elegendő ajándék ahhoz, hogy haladjunk. De nem olyan volt ez a regény, hanem reménytelen és kilátástalan. Ha jobban belegondolok, lehetséges, hogy nem is olvastam végig. Így előfordulhat, hogy van benne csavar, és nem a keresztet cipeljük föl-alá az alföldi homokban minden kilátás nélkül. Persze engem a Kincskereső kisködmön is megrázott, úgyhogy nincs bizalmam Móra Ferencben, hacsak nem az 1977-es kiadású (Reich Károly) Titulász bankója című mesekönyvről van szó.
Itt tartottam éppen, kezemben a Magtár című kötettel, mert rémlett, hogy szó van ott valamiféle dolgokról, amik igazak is lehetnek, úgy értem, releváns irodalmi állítások, nem ilyen balga csacsogás. Belemelegedtem a könyvbe, erre a Juhász Ferenccel kapcsolatos mondatra például nem is emlékeztem, pedig még így, a szövegkörnyezetből kiragadva is nagyon jó, hát még a környezetében. Fel is írtam gyorsan. El ne felejtsem. A pontos állítások pótolhatatlanok. És itt vágott belém, a tűnődésnek ezen a pontján, hogy rossz könyvet idéztem fel magamban, szó sincsen itt Móra Ferencről! Hanem Móricz Zsigmond regényéről van szó, a Pipacsok a tengeren címűről, annak emléke röpített vissza a gyerekkoromba, a biztonságba, ahol a reggeli szöszmötölésbe és a török kávé illatába belevegyülnek hangok, amiket ismerek, amik nélkül én nem vagyok én.
Oh, mondom magamban, hogy a Móricz! A másik síksági, aki a keserűség poharát kényszerítette olvasói szájához – vagyis szeméhez. Hogy tudtak írni, pedig! Hiszen negyvenhat évvel azt követően, hogy olvastam, bennem él az élmény, az árvízbe merülő búzaföldek, a pipacsokkal, vagyis a táj, a táj. Persze a befejezése nem lett olyan, amilyennek egy tízéves kislány szerette volna, dehát nem tízéves kislányoknak írta Móricz Zsigmond, vagy pedig szadista volt, ezt még nem tudtam eldönteni. A Légy jó mindhalálig erősen arrafelé billenti bennem az (gyermek)olvasó ítéletét. Az a helyzet, hogy vannak ítéletek, ahol fellebbezésnek helye nincs, mert az élmény beég, odakozmál, fuccs!
Nem is akarok én mást elmesélni most, csak ennyit, hogy megálltam az autóval, zöldellett a búzatenger, és ott volt benne egyetlen szál pipacs, és ebből én tudtam, hogy a tájat és az embert, benne engem is, vigyáz egy ismeretlen úr, akinek vendégei vagyunk. A többi már csak utána történt, hogy álltam a szoba közepén, kezemben a Magtár című kötettel, és eltévesztettem a könyvet is, a szerzőt is, de aztán eszembe jutott, ahogyan az lenni szokott, viszont tettem egy felfedezést, megleltem a mondatot, amit idéztem is az írás elején, és hazamentem, hogy levegyem a polcról a Pipacsok a tengeren című regényt, hogy visszarepítsem engem a biztonságom idejének emlékébe.
Nyitókép: Illusztráció