Őszinte csodálattal néztünk a tanító bácsinkra még valamikor az általános iskolás éveink kezdetén, amikor büszkén mutatta meg nekünk, az újdonsült tanítványainak, hogy szinte ugyanolyan ügyesen használja a jobb és a bal kezét is az írásra, ami akkoriban teljesen érthetetlen volt számunkra, akik még csak alapszinten ismerkedtünk a betűvetés tudományával. Persze, voltunk néhányan, akik a szüleinknek köszönhetően már úgy érkeztünk az első osztályba, hogy ha nem is túlzottan magabiztosan, ám azért valamennyire tudtunk írni meg olvasni, és ilyen szempontból magunk is előnyben voltunk azon társainkkal szemben, akik még nem rendelkeztek ilyesfajta ismeretekkel, az azonban számunkra is elképzelhetetlen volt, hogy egyszer majd bal kézzel is megtanuljunk írni, legfeljebb a nevünket, azt is csak akkor, ha nagyon muszáj, súgtunk össze kuncogva, miközben talán nem is sejtettük, hogy milyen erőfeszítések állhatnak egy-egy ilyen eredmény mögött.
Aztán, amikor új osztálytárs csatlakozott hozzánk, aki éppenséggel balkezes volt, csodálkozva néztük, hogyan lehetséges az, hogy ő ballal tud írni, jobbal viszont nem, és kérdőn néztünk rá, miért nem tanul meg jobbal is, majd jó időbe telt, mire megértettük, hogy ez nem teljesen úgy működik, ahogyan mi gondoljuk, ugyanis van, akinek a jobb a jobb, van, akinek bal, a jó jobb azonban nem feltétlenül jobb a jó balnál, ahogyan ez fordítva is igaz, tehát a jó jobb és a jó bal szinte ugyanolyan, semmiféle lényegi különbség nincs köztük, minőségbeli meg aztán főleg. Legalábbis így gondoltuk akkoriban, és ez nagyon is helyénvaló volt, még akkor is, ha voltak, akik mást állítottak, ugyanis nem tette lehetővé számunkra, hogy megbélyegezzük azokat, akik esetleg valamilyen tulajdonságukban – jelen esetben éppen ebben az egyben – különböznek a többiektől.
Az évtizedekkel ezelőtti halovány emlékek arról jutottak eszembe, hogy a minap azt olvastam valahol, ha valaki többet használja a bal kezét, akkor kreatívabbá válhat. A szakemberek mindezt egészen odáig vezették vissza, hogy a balkezesek agya egyebek mellett abban különbözik a jobbkezesekétől, hogy a balkezesek kevesebb agyi lateralizációt mutatnak, mint a jobbkezesek, ugyanis – mint írták – mindkét félteke a saját funkcióiért felelős, a bal oldalt általában a beszéddel, az írással, a számolással, a nyelvvel és a szövegértéssel hozzák összefüggésbe, míg a jobb oldal egyebek között a kreativitást, a zenei képességeket és a művészi kifejezőkészséget irányítja. A kutatás vezetője kifejtette, ezek az agyi lateralizációs különbségek segíthetik a balkezeseket abban, hogy többet gondolkodjanak az úgynevezett kereteken kívül, és ezáltal kreatívabbak legyenek, majd – mintegy menekülési útvonalat hagyva magának – hozzátette, jóval több és komolyabb kutatásra van szükség ahhoz, hogy ezt a kapcsolatot közvetlenül is megerősítsék.
Mi pedig, akár hiszünk az ominózus kutatócsoport vezetőjének, akár nem, azt mindenesetre leszögezhetjük, ártani bizonyára nem árthat, ha lépésről lépésre elkezdjük fejleszteni a bal kezünket – sőt, vágna közbe az egyik kedves barátom, aki a minket elárasztó újabbnál újabb világraszóló felfedezésekkel kapcsolatban jóval kevésbé tekinthető szkeptikusnak nálam, akár a bal lábunkat is –, hiszen ki tudja, mikor lesz rá szükségünk – mármint az eredeti kiindulási pontnál maradva, a bal kezünkre –, és ha kezdetben nem is tudunk elvégezni vele mindent, amit szeretnénk, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan szeretnénk, azáltal, hogy megpróbáljuk kitalálni, milyen módon tudnánk leküzdeni az elénk táruló nehézséget, megoldani a kialakult helyzetet, vagyis hogyan tudnánk segíteni önmagunkon, talán máris fejlődik a kreativitásunk, a problémamegoldó készségünkről nem is beszélve, aminek aligha látjuk majd kárát, hiszen valljuk be, az egyiknek is, és a másiknak is csak a csillagos ég szabhat határt.
Azt persze gyermekként nem tudtuk, nem is tudhattuk, hogy a tanító bácsink is ilyen megfontolásból, a kreativitása fejlesztése érdekében, egyáltalán önként döntött-e úgy, hogy a másik kezével is megtanul írni, vagy maga is az ún. átszoktatottak táborát erősítette, akik akkoriban még igen sokan voltak, hiszen nagy valószínűséggel nem is sejtettük, hogy korábban egyáltalán létezett ilyesmi, különben lehet, hogy másként viszonyultunk volna hozzá, kevesebb csodálattal és több együttérzéssel, persze, az is lehet, hogy nem, hiszen a kettő végül is nem zárja ki egymást.
