Képzeljük el, ha Hollywoodból az Oscar-gála alkalmával nem halljuk minap a gyermekdalocskát, miszerint Katica fölmászott a fára, kulturálisan és ismeretekben mennyivel szegényebbek lennénk. Állítólag ugyanis mindenki ismeri a Mókuska, mókuska / Felmászott a fára. / Leesett, leesett, eltörött a lába… dalt, mégis azt kell mondanom, hogy a mi vidékünkre ez a megállapítás nem érvényes: sosem hallottam. Ám a magyarországi sajtó némelyike azon akadt föl, hogy Jamie Lee Curtis belebakizott, mert bizony katicát énekelt mókuska helyett. Aztán megengedően megállapítja, hogy mégiscsak létezik katicás verzió is, ám gyakoribb és logikusabb, ha a mókus mászik fára, mert miféle gyógyírt lehetne találni a katica törött lábára. De hát az elképzelhetetlen-e, hogy esetleg Katica, Kató, Kata, Katalin… mászott föl a fára? Bizony valaha a lányok is csináltak ilyent, legföljebb lepottyantak. Az Akadémia Zenetudományi Intézetének gyűjteményében ekképpen lelhetünk rá az 1977-es gyűjtésre: Katica, Katica felmászott a fára. A nagybetűzés arra utal, hogy mégsem a hétpettyesről énekelt az Oscar-díjjal frissen kitüntetett színésznő, hanem Katiról. Különben pedig az eddig sem volt titok, hogy a népköltészeti alkotások variánsokban élnek és terjednek.
Megvallom, sokkal többet tudok Bernard Schwartzról, akit színészként Tony Curtisnek ismerünk, mint a lányáról, Jamie Lee Curtisről, filmjeit is jobban ismerem, bár ha minőségi vagy népszerűségi mércének az Oscar-díjat vennénk, akár azt is mondhatnánk, hogy a lánya túlszárnyalta apját, mert Tony ilyen díjat sosem kapott. Igazán csak most derült fény arra, hogy nemcsak a pályájuk közös, hanem a magyarságukhoz való kötődésüket sem számolták föl. Ezt az érzést alighanem az apa adományozta a lányának.
A magyar zsidó Schwartz család Mátészalkáról vándorolt ki Amerikába, és a két év híján száz esztendővel ezelőtt született Tony – akkor még Bernard – gyerekkorában még magyarul beszélt a családban. Később többször ki is jelentette, hogy büszke magyar származására. Járt is néhányszor Mátészalkán, miként a lánya is nemrégen megfordult a városban. Így talán nem kellene meglepődnünk azon, hogy a dalhoz hozzáfűzte a sajtó számára: „Nagyon szeretem a magyar gyökereimet.” Okkal-e vagy ok nélkül, a magyar újságok azon lepődtek meg, hogy néma csönd állt be szavai után. (Nagy ovációt különben sem várhattunk, mert nem közönség előtt zajlott a sajtóértekezlet.) Nem értette a hallgatóság? Vagy jól értették? Esetleg nem ildomos a demokratikus Amerikában mostanság magyar nemzeti kötődést emlegetni? Legalábbis ilyen körökben. Így szólhatnának – és szóltak is – a találgatások. Mert beszéde végén a színésznő azt az ironikus kérést tette, hogy „ne töröljék el őt”. Az kétségtelen, hogy politikai-ideológiai célzatú volt a megjegyzése. Lehet, hogy bátorságra van szükség igaz érzelmek kifejezésére, különösképpen akkor, ha a magyarsághoz való ragaszkodás cseng ki belőle? Valóban hibát követ el az, aki ilyesmire „vetemedik”?
Pedig hát sok értéket adtak Amerikának a magyarok, akkor is, ha csupán a filmiparra tekintünk. Mondjuk Rózsa Miklós zeneszerző három filmzenéért kapott Oscar-díjat. Vagy emlékezhetünk az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos operatőrre. A hollywoodi filmgyártás létrehozóiról meg végképp nem feledkezhetünk meg: Adolf Zukor volt a Paramount Pictures filmvállalat alapítója; és ki ne ismerné a filmekről a 20th Century Fox stúdiót, amelyet a filmgyáros és producer Fried Vilmos, azaz William Fox alapított. Hozzájuk kötődnek a filmtörténet fontos állomásai, az említettek mellett Hollywood megalapítása, a néma- és a hangosfilm, az Oscar-díj és az első Oscar-gála.
Lehet, hogy a tengerentúliak nem is ismerik a származásukat (pedig hosszú a lista), így néha érdemes tudatosítani velük. (Meg velünk is.) Lám, rengeteg mindenről, még a sokfelé egyre rútabbnak vélt nemzeti ragaszkodásról is képes mesélni egy fára mászó Katica.
Nyitókép: Illusztráció
