Üldögéltünk, várakoztunk.
A tőlem néhány lépésnyi távolságra ülő idős férfi a feleségével beszélgetett. Vagy inkább csak mondott neki mondatokat. Időnként. Rutinos beszélgetők voltak, ahogyan az ötven év alatt ki tud alakulni két ember között. Amikor a szavak már csak akkor kellenek, ha kedvünk úgy tartja, hogy szavakkal is mondjunk valamit. Egy utcanévtábláról jutott eszébe, hogy a nagyapjáé volt a Szentháromság gyógyszertár. Nézte a zománckék színű, díszítő jelleggel a falra került utcanévtáblát, amin a Szent Antal utca felirat volt olvasható, majd közölte a feleségével, hogy a nagyapjáé volt a Szentháromság gyógyszertár. A feleség bólintott, nem lehetett számára újdonság ez az információ.
Számomra viszont újdonság volt. Megörültem neki. Nagyon! Mert nem hétköznapi dolog ilyen fontos információ birtokába kerülni. Sok esetben még kutatások útján sem sikerül – erről a helytörténészek bizonyára sokkal többet tudnának mesélni nálam. Én pedig csak úgy, véletlenül a birtokába jutottam ennek a fontos adatnak, ami kétségtelenül hozzátesz valamit Szabadka történetéhez. (Nem is valamit. Vagy ha igen, akkor: valamit.) És nemcsak Szabadka történetéhez, hanem ahhoz a történethez, ami közös és európai.
(Eszembe ötlött a harmadik legrégebbi, 1350-ben alapított bécsi gyógyszertár nemrégiben történt névváltoztatása, amiből kitűnik, hogy mégsem egyértelmű, hogy mi a közös. Hiszen a névváltoztatást követelők szerint a Szerecsen Gyógyszertár, ami nevével a magas színvonalú gyógyszerészi kultúrával rendelkező Afrikára és a Keletre utalt, mára, állították a szigorú politikai aktivisták, elavult és pejoratív elnevezés lett.)
Egyébként mifelénk a népi demokrácia uralmának köszönhetően, ami segített megszabadítani a népet a vallás ópiumától, a gyógyszertárak nevei semmiben és semennyire sem kötődnek ahhoz, aminek segítségeképpen tevékenykednek.
Az égiek segítsége által is történik a gyógyítás, a medicina önmagában kevés volna. Legalábbis ezt mondta az idős férfi egy ismerősének, aki hosszúra nyúlt üldögélésünk ideje alatt felbukkant, és egy röpke percre megállt, hogy üdvözölje az idős férfit, akiről ez a történet szól, ugyanis ő az igazi olvasó. Csak még nem jutottam odáig.
Izgatott engem, mondhatni, nem hagyott nekem nyugtot, hogy az idős úr öregapjáé volt a Szentháromság gyógyszertár. (Nincs ezen csodálkoznivaló. Aki szabadkai, és foglalkozik a hely szelleme mellett annak történetével is, nem tekinthet félre, ha a gyógyszertárakról van szó, hiszen a patika fontosságának maga a nagy költő, Kosztolányi Dezső is verset szentelt, amikor a szegény kisgyermek panaszairól énekelt: A patikának üvegajtajában / búsul, búsul / egy gyógyszerészsegéd. Ezelőtt három évtizede, első prózakötetemben írtam először erről a patikussegédről, akire azóta is szoktam gondolni, idegen városok utcáit róva, idegen patikák üvegajtaján át befelé kukucskálva. Egy ízlésesen, méltósággal berendezett gyógyszertár legalább olyan fontos éke a környéknek, mint egy kiváló étterem, valószínűleg a kialakítható bizalom miatt. Bár ezzel manapság alig foglalkoznak, a legtöbb patika egy közepes alatti gyorsétteremhez hasonlít.)
Legközelebb visszatérek a szabadkai gyógyszertárak történetéhez, mert nagy segítségre leltem Bartos Csilla, Bartos Makai Ilona, Ambrus Rita és Kata Mihály A szabadkai gyógyszertárak története című munkájában, amelyből azt is megtudtam, hogy Gálfy György fia hozta létre 1901-ben a város nyolcadik gyógyszertárát, Szentháromság név alatt.
A röpke beszélgetésben, amit az ismerősével folytatott a Szentháromság gyógyszertár tulajdonosának unokája, megtudtam, hogy mely időszakban íródott könyveket szeret olvasni, és miért. Azt, hogy mely időszakból, nem írom le, fedje ezt írói homály. De az okot megosztom, mert olyan fergeteges jókedvem lett tőle, mint amilyen a kor előrehaladtával egyre ritkábban fordul elő az emberrel. Ifjúkorban gyakran, aztán ritkul, egyre ritkul, mert elfeledkezünk arról, hogy mi is a valóban fontos. Elfeledkezünk arról, hogy birtokában vagyunk a szabad döntésnek, amivel a saját világunk kereteit meghatározzuk. A Szentháromság gyógyszertár alapítójának unokája azonban nem feledkezett meg erről. Azt mondta ugyanis, hogy azért olvassa az adott korszakban íródott könyveket, mert akkoriban még minden író szabadon írt. Arról, amiről akart, és úgy, ahogyan akart. Mára a legtöbb könyvben nem maradt más, csak az ideológia. Meg akarják mondani, miről és mit kell gondolni. Olyan unalmas, mondta.
