Ki sem kell nyitni a könyvet, és máris olvasható. A Miatyánk. Nem az imádság, hanem Reviczky Gyula verse. Gyorsan rájövök: ez is imádság, csak egész oldalas és költői. Gyerekkori szorgalomból meg is tanultam néhány versszakát. Mondanom sem kell: nem az iskolában kérték, mert akkoriban istenes verseket még Adytól sem tanítottak, pedig azok másmilyenek. Nevetni volna kedvem, amikor elképzelem, milyen galibát okozott volna akkoriban, ha a diák kiáll egy szavalóversenyen, és ahelyett, hogy a bejelentett harcias költeményt mondaná, így kezdi: Urunk, atyánk az ég lakója, A csillagoknak alkotója…
Sohasem tudtam volna a vers létezéséről, ha akkor régen, az olvasástanulás kezdetén nem kerül a kezembe ez a tankönyv, amely életkorát tekintve húsz év körül járhatott. Most is úgy hittem, kevesek szellemi birtokában lehet Reviczky imája, miközben az internet kijavítja a tévedésemet: videók bizonyítják, hogy az utóbbi időben szavalják sokfelé; az ungvári tévében is három évvel ezelőtt. Ki gondolta akkor, hogy mostanában lesz igazán szükségük az imára.
Hogy hosszú évek után ráakadtam a könyvre, kíváncsiságom nem igazán a költemények után kezdett kutatni, inkább azt igyekezett fölfedni, hogy miként fér egy háromszázvalahány oldalas – időközben borítóját vesztett – kötetbe egy egész év tananyaga. És miféle tudományokat oktattak nyolc évtizeddel ezelőtt. Persze azt sem régen fedeztem föl, hogy mikor használhatták a diákok. A hajdani tulajdonosa mesélt arról, hogy a délszláv királyság idején úgy magolták a szerb szöveget, hogy azóta sem felejtette el, bár most sem érti. Akkoriban aligha ilyesféle könyvből tanultak, hanem csak „a magyarok ideje alatt” lehetett. Így mondták régen, és az effajta meghatározás eléggé pontosan behatárolja az időszakot. Nagy megkönnyebbülés lehetett a gyerekek számára, hogy végre hozzájuk szólt a tankönyvük. Mintha sosem szándékozott volna a hatalom olyan módon oktatni az államnyelvet, hogy azt meg is tanulják a diákok, miközben a többségnek a kisebbség beolvasztása örökké a célja szokott lenni. Három év múltán ugyanaz a módszertan folytatódott.
Megfejthető tehát a könyv kora, annak ellenére, hogy nyilván a megtépázott öltözéke miatt ilyen tekintetben pontos tájékoztatást nem kínál.
Hitre, vallásra, történelemre, hazaszeretetre, tudományokra és sok más tudnivalóra oktat és nevel a kötet, de nem szigorúan elkülönítve az ágakat; azt üzeni: egységben a világ. Inkább int a nagyképűség veszélyeire – érzem –, amikor Az első áldozat címen közreadott elbeszélést olvasom, amely elmondja, hogy Lenkey százada 1848-ban önkényesen elhagyta Galíciát, hogy itthon a szabadságharc oldalára álljon. Ám – akár szégyenkezni is lehet – a milánói születésű Fiáth Pompejus főhadnagy hősiességéről sosem hallottam, pedig a Lenkey-század tagjaként itt esett el a mi vidékünkön, Écskánál. A szabadságharc első vértanújának mondja Sebők Zsigmond, a novella szerzője.
Nyelvtan, helyesírás és helyes beszéd, népköltészet, természettan, természetrajz, gazdaságtan, háztartástan, földrajz, polgári jogok és kötelességek, ügyiratok… úgy sorakoznak egymás után a könyvben, hogyha az összeset elolvassa a diák, jogosan hiszi: minden fontosat megtudott a világról – persze az akkoriról. Mégis az Eredj, ha tudsz! vers állított meg, vagy inkább a szerzője: Végvári. Ha a címéből esetleg nem, néhány sorából bárki fölismeri: Eredj, ha hittelen / Hiszed: a hontalanság odakünn / Nem keserűbb, mint idebenn. / Eredj, ha azt hiszed, / Hogy odakünn a világban nem ácsol / A lelkedből, ez érző, élő fából / Az emlékezés új kereszteket.
Ha ennél többet nem szólok a szerzőről, az olvasók fele azt mondja: ugyan már, mindenki tudja, hogy a verset Reményik Sándor írta; a másik fele pedig: ugyan már, mindenki tudja (kivéve engem), hogy Végvári álnéven írt.
Hát sok ilyen apróság miatt örülök egy idő- és egérrágta viharvert tankönyvnek, meg annak, hogy nyolc évtizede nem e-könyvet olvastak a diákok.
